Hazudtál-e már szirupos szavakkal szeretetet

morzsányi jó szóért?

Tettél-e már megalázkodva suta mozdulatot

hamis ölelésért?

Álltál-e már esőben az ablaka alatt,

pedig nem téged választott.

Kértél-e már mindenek feletti őszinteséget

s hátat fordítva inkább elrohantál messze?

Néztél-e már mosolygó szemébe könnyfátyolon át

s tudtad, most látod utoljára?

Hallgattál-e már némán szemlesütve bizonytalanul billegve

mikor hamisan vádolt meg?

Hittél-e már csalfa szavaknak még akkor is,

ha csak hízelegni akartak?

Kopogtál-e már ajtaján örömmel, vágyakozással,

s azt mondta, te mit keresel itt? Menj haza!

Suttogtál-e már örök szerelmet hajnalban, majd másnap úgy érezted,

bár sose jártál volna abban a szobában?

Simultál-e már oldalához a Margitszigeten a szökőkutat bámulva,

biztos voltál abban, hogy ez így marad,

míg a halál el nem választ?

Mentél-e már át az utca túloldalára hétfőn,

hogy elkerülj 10 évet az életedből?

Nem baj. Ez a múlt. Ami történt, megtörtént.

Nem tagadhatod!

Gyászolj!

Csóváld fejed értetlenkedve, sírj, reménykedj, dühöngj!

Majd átjár a csend, a szomorúság.

Már más vagy belül.

Ami eztán jön, az valós. Csak láss!

Csak ezután érezheted, milyen is, ha igazán szeret,

s szereted.