Mirjam hangtalanul zokogott. Egyetlen pillanat műve volt, a sok-sok év egy másodperc alatt hullt porba. Szinte lassított felvételként látta, amint hajfonata földet ér. Torka görcsösen szorult össze a visszatartott sírástól. Mozdulatlanságában benne volt minden földi élet pokla, múlt és jövő minden szenvedése. Homályosan látta a lábat, ami arrébb rúgta haját, a szürke nadrágot és fekete bakancsot. Szürke és fekete. Beleégett szemébe a látvány.

Alig vette észre, amint megmaradt hajába markolt egy kéz és vadul tépte valamilyen szerszám, amit sosem látott azelőtt. Oh nagyon fájt, de semmi ez a megaláztatáshoz képest és a legelső pillanathoz, amikor gesztenyebarna haját látta a földön. Fejbőrével együtt mintha szívét marták volna. Megfosztották őt valamitől, ami oly fontos volt számára. Hogyne lett volna, hisz még csak 8 éves volt. Pár hete még édesanyja finom kezei fésülték, simogatták fürtjeit, édesapja csillogó büszke szemei előtt perdült táncra ő és testvére Judit.

Most oldalra sem kellett fordítania fejét, érezte, hogy ikertestvére mellette ugyan ezeket a kínokat éli át. Ezer évnek tűnt, mire egy durva kéz vállon ragadta és arrébb lökte. Csak legyen már vége, ezért imádkozott végig. Judit is épp abban a pillanatban lett készen, keresni sem kellett egymás kezét, a félhomályban egymásba kapaszkodva álltak be a sorba, mely a barakkok közt kígyózott. Elől csattogós hang üvöltött baljós ritmusban. Jobbra, balra, balra, balra, jobbra. Rengetegen voltak az udvaron. Mirjam és Judit egymásba kapaszkodtak, rémülten keresték egymás tekintetét, hogy vigaszt leljenek benne. A fogvacogtató hideget alig érezték. Judit néha fejéhez emelte kezét és önkéntelenül vakarta, csak vakarta fejbőrét, mi kegyetlenül viszketett, s már sebes volt, néhol vérzett. Mirjam némán intett fejével, hogy ne tegye, csöppnyi ruha foszlánnyal sebtében megtörölte testvére sebes fejbőrét, s közben rettegett. Kettőjük közül ő volt, aki látta mi történik elől. Válogatnak. Nemsokára rájuk került a sor. Mirjam összeszorított szájjal figyelte, ahogy egy szürke árny Judit fejét vizsgálta. Szétszakították kezüket, bárhogy is szorították. Te balra, te jobbra. Ennyit hallott Mirjam és szinte félájult volt. Judit egyre távolodott tőle, kezek lökdösték őket egyre távolabb egymástól.
Az utolsó pillanatig egymás szemét keresték, vérfagyasztó sikoly maradt némán bebörtönözve örökre torkukban. Egy utolsó pillantás, ahogy összekapcsolódtak. Tenyerük melegen bizsergett még egymás érintésétől. Aztán a semmi. Aztán az üres, jeges magány. Ezernyi ember, ezernyi hasonló fájdalmas sors közt is a semmihez nem fogható kín járta át lelküket, mely megbilincselte az időt.

Látja-e még valaha Juditot? Megölelheti-e? Ábrándozó, merengő kék szemébe nézhet-e még? Reményt se mert érezni. Okos kislány volt, kihallgatta a felnőttek beszélgetéseit, a halk szófoszlányokat összerakta. Akik balra mennek, soha többé nem jönnek vissza. Mirjam tekintete a semmibe meredt. A vak, végeláthatatlan éjszaka koromfekete semmijébe. Egyszer csak jéghideg acélkék fájdalom szúrt szívébe. Mintha maga a sátán tartotta volna markában piciny gyermekszívét. Megállt az idő. A teste lebegett, csak azt az iszonyú kínt érezte, mely áthatolt minden létező atomon. Be szíve belsejébe. Ott akkor tudta. Ikertestvére lelke a távoli csillagok felé tartott. Csak egy suttogó hang maradt vele egész életében, mely ott szólalt meg a barakkban: m é g   t a l á k o z u n k – mondta Judit és elhamvadt az örök tűzben.

Mirjam maga sem tudta, hogyan élte túl. Egy évet töltött el úgy, hogy se élő, se holt nem volt. Mire kilenc éves lett, megöregedett. A lelke megkeményedett, összeszorított szájjal és ököllel élte napjait. Egész életében így élt. Mindig azt a tekintetet és mindig azt az érintést kereste. Ami annyira hiányzott, aminek ott kellett volna vele lennie, de nem volt sehol. Szívében végtelen szomorúsággal, boldogtalanul, fásultan, szürkén, meggyötörten halt meg 80 éves korában.

A végtelenségben egyszer csak megcsillant egy lélek szikrája.
Egy őszi napon a szirénázó mentőautó egy áldott állapotban lévő fiatal nővel kanyarodott hajnalban a kórház elé. A szülőszoba rideg, fehér falai közt a kismama szíve ragyogott csak és átfénylett szeretete pokoli fájdalmán, ahogy gyermekére gondolt miközben a világra szülte őt.
A baba ádáz küzdelmet vívott az életért. Már majdnem feladta, szinte utolsó cseppnyi erejét is felemésztette a harc. De felsírt. Volt benne valami makacs, szenvedélyes élnivágyás.

Juditnak keresztelték el.