Ma Dunának mentem

Önként.

Ma nem lőttek.

A cipőm rajtam maradt.

Daloltam halkan egy éneket.

„Engedem, hadd menjen.”

Kislány koromban a mamám azzal fenyegetett,

ha rossz leszek, ő Dunának megy.

Féltem.

Inkább jó voltam.

Ha fájtam, az se fájt.

Nem éreztem. Inkább nem.

Csak nehogy ő is elmenjen,

mert akkor meghalok.

Ma a Dunának mentem.

Hajnalban hívott.

Ültem a parton.

Emlékeztem múltra s jövőre.

Fújt a poros szél, a szemembe fújt.

Könnyes lett.

Nem én sírtam, a szemem sírt.

50 év telt el. Félévszázad. Te jó ég!

Gepárd az idő.

Mama már nem beszél.

Én is csendben vagyok.

A víz és a szél mesél.

Varjak, néhány sirály.

Fekete és fehér.

Szomorúság és megbékélés.

Hullámok. Fodrozódnak, csillognak.

Kisütött a nap.

Belebámultam.

 Szólt hozzám.

„Légy kedves magadhoz.

Hatalmas terhet cipeltél.

Most elengedheted.

Hadd vigye a víz.

Feketéből  - feketébe.”

Elengedtem egy hajtincset kezemből.

Talán most lettem felnőtt.

Áldoztam Artemisznek..

Aztán elindultam egy úton.

Sosem jártam még arra.