Az ünnepi sütögetés közepette eltűnődöm két sírás közt, mi a szeretet most nekem. Ömlenek gondolataimba az olvasott, divatos mondatok, idézetek.

Egyik sem passzol ahhoz a fájdalomhoz, hogy az elutasítást élem át attól, akitől az életem kaptam. Mert elutasítottam, mert elutasított…...mert az anyja elutasította, ezért elutasította az anyját - a nagymamát.

Szakadnak rám a tonnányi súlyos kérdések.

Ki utasít el kit? Ki hibáztat kit? 

Ki játszik áldozatot, ki tettest?

Ki bánt szavakkal és ki szavak nélkül?

Kinek a fájdalma, haragja megy tovább? Az örökbeadott ősöm összetört szívfájdalma ez, aki által már sosem lehet átélni az anyai tiszta szeretetet? Eldobták, nem kellett. De vajon mi az igazság? Talán ez volt az egyetlen lehetséges megoldás arra, hogy ő élhessen. Hogy élhessen anyám. Hogy én is lehessek. Mit vettem át, mennyit adtam fiamnak? Anyám egyedül karácsonyozik. Én a fiamékkal és az unokámmal. Ki tudtam mondani a fiamnak, hogy sajnálom.....

Anyám képtelen meglátni a saját felelősségét, próbáltam közeledni, hogy megbeszéljük- nincs mit megbeszélni, a múltról nem beszélünk és elképesztő agyafúrt módon éri el, hogy bűnösnek érezzem magam - ezért haragszom, de ezt nem lehet, mert akkor nem szeret.....gondolja a kislány bennem. Sokszor úgy érzem, szétszakadok. Megöl ez az érzés. Talán ezt nem bírja el anyám. Ezért rám rakja.

Megy ez a rejtett fájdalom tovább és tovább. Ennek a fájdalomnak a dühe – a te vagy a hibás!!!

Mikor lesz ennek vége?

Most! 

Kiszállok! Már részemről senki nem hibás. Megyek és élem az életem bűntudat nélkül. Ha kell: anyám nélkül. Harag nélkül, fájdalom nélkül. Elég!

Ez a szeretet.