Sötét éjen

sejtelmes fényben

ezüstkéken ragyogsz,

kerek képed

baljósan mosolyog,

rettegés ébred,

éji lidérc

jár nyomodban,

farkas vonít fel,

halál szele kél,

égi utadon téboly

és ördögi szenvedély

kísér.

Halottnak csókot,

fekete kutyának

embercsontot,

sátánnak táncot,

kígyónak nászt

ígér.

Kísértetkastély ablakába

világítasz, a falakon árnyak

játszadoznak.

Hamisan csillogó

kristálycsilláron hintáznak

póruljárt tündérek.

Arcod mint

görbe tükör

mutat

felemás képmást,

bolyongó vándornak

úttalan utat.

Csillagokkal flörtölsz,

kik kacsintva

köszönnek előre

s te sosem bonyolódsz

igaz szerelembe,

neked mind kell.

Megigézed az erdőt,

a csendbe reccsenő

ággal rémiszted az őzet,

elvarázsolod az elmét,

semmi sem az,

aminek látszik.

Hajnalodik.

Nyugovóra térsz.

A Nap kopogtat

már az örök körtánc

rozsdás kapuján.

Holnap kezdődik

elölről.

De valami más.

Látom.

Más.