hé csapos! sárkánytejet ide,

asztalra csapott ököllel,

bátor a katona, másik ökle

landolt a mártír arcában,

s ő némán tűrte,

kifröccsenő vére,

hét foga bánta s lüktetett női méltósága,

padlón sercegett a sparheltből kipattanó szikra,

a törpe óriásnak hallucinálta magát,

megivott vagy fél liter barackpálinkát,

vörös kezében vörösen izzó piszkafa,

kard ki kard: a nő kezében villa,

hunyorog az elsőszülött,

lábán lecsorog a langyos rettegés,

heves szívverés, halálra várva ádáz harc levegőért,

ijedtség, megszűnni, nem lenni ez mind kevés...

generalizált szorongás, PTSD, addikciók,

pánikdiagnózis máris kész,

csatasorban felvértezve karakterpáncélos

osztag pajzsot tart maga elé,

áthatolhatatlan!

védekezik a kis törékeny ego,

hiszen még csak három éves.

Menny és pokol határán

sziszeg egy kígyó: ne szólj száj,

hangtalan hangok, kusza mozdulatok,

égő cigaretta, izzó parázs,

a sikoly néma: ne bánts!

Két ujj nyúl feléje: na mi van, te kis punás-

lábát szorítja össze a kislány,

mindhiába, az erőszak ellen az erő nyer, ám itt

lehetetlen, nincs védelem...

Fekete kantáros rakottszoknya takarja

hányingerét, alig él, s már nem remél,

semmi ágán semmit gondol, jobb így,

talán túléli, s bosszúért kiált ősi vére legbelül,

a gyengeség nem megengedhető, akkor inkább halál,

vagy az enyém, vagy pusztulj te féreg,

nem maradhat tanú!

Meggyaláztál!

Soha nem mondhattam: ó mennyire fáj!

Az érzés archetipikus,

a három közül egynek menni kell- örökre,

s fény se derüljön soha rá,

ne szólj száj!

Ez az üzenet, ezer éven át.

Ám nem ez a mese vége,

A három végül találkozik

az öreg bekerített fa alatt,

szemük egymásba olvadva keresi-kutatja

a békét.