- különös lény vagy te ember,

(szólt egy hang hajnalban,)

csodás világod földig rombolod,

mint sértődött gyermek a homokvárat,

igazad kergeted, s kezed a semmibe markol,

hová lett a bölcsességed, volt egyáltalán?

istent játszol alant, ripacskodsz,

s ha eltéveszted a szent szavakat, hibáztatsz….

nem tudod, mennyi az elég,

még kell még, még!

ugyanazt a történetet meséled újra és újra,

s nem veszed észre, mikor már

a történeted mesél el téged…

különös lény vagy te ember!

csodás műveket alkotsz,

isten szíve is beleremeg

ha zenéd hallja, Bach, Vivaldi, Queen, és a többi...

könnye hullik meghatottságában, ha festményeid,

szobraid, monumentális épületeid látja, amint

az örökkévalóság mezsgyéjén teszed tiszteleted….

különös lény vagy te ember!

hogy mekkora ajándékot kaptál,

fel sem fogod, van levegőd, Otthonod,

ablakodban virágok, a Nap, a Hold,

a kék ég, bárányfelhő,

zöld mező, s az erdő, a csicsergő madarak,

az állatok hatalmas családja,

hű társad, barátaid, ételed,

  a szivárvány minden színe….

s ha már nem lesz, majd akkor örömködnél

 és bontogatnád a díszcsomagolást....

különös lény vagy te ember!

(szólt a hang, kérdeztem,- ki vagy?

- a lelkiismereted és maradok! )