egy borongós napon,

ülök a pamlagon,

melankólia porosodik

évek óta hangulatomon,

legfőképp az isten

feloldozására áhítozva

torzítom valóságom,

egyszer csak épp kellő időben

megszólal fejemben

még a múlt században

ébresztőre felhúzott vekkerem,

és ettől a pillanattól kezdve

már nem érdekel,

milyennek kellene lennem,

hogy mindenki szeressen,

kedvenc dallamom elandalít,

szempillám, mint lassított felvétel:

csábítón megrebben,

testem lágy mozdulattal

ünnepli régen várt vendégét:

a száműzött szenvedélyt,

s a kézzel szőtt perzsa szőnyegre

ejtem búcsúlevelem,

átlépek önmagam szabta határomon,

a jövőképem vitrinjét kinyitom,

és kristálykehelybe rejtett

ezerszínű

franciadrazsét szemezgetek.