pókhálós,

kimondatlan éjsötét szavak

ólom súlya

vállamon,

húz a mélybe

a teher,

feszít,

lemeztelenít

a muszáj…

sarokba szorít

passzív agresszív

mivoltom,

 szabadságra vágyom,

nem marad más út,

ezért vállalom:

magamért szólok

akkor is, ha neked ez fáj…

inkább,

mert a némaság

megöl,

megbénít,

láthatatlanná tesz….

ez csendes kiáltás,

mint lágy visszhang,

suttogom egyre,

ám ereje

évezredek óta

csak nő,

ősanyáim,

nővéreim, lányaim

soha ki nem mondott

szavait mormolom:

nem tűröm tovább,

elég volt!

s az erőszak meghátrál

ennyi dallam

hallatán.