Péntek...

aznap volt Jézus halála,

(alkonyodott, s a nap aranysugarát

csak képzeltem a vastag hamuszürke felhők mögött,)

talán már levették a keresztről

meggyötört testét, meghalt, mert így döntött,

értem, s érted…

állítólag megváltott -

bár én ezt sosem kértem...

aztán több mint 2000 évvel később

szürke kanapémon összekuporodva

hozzám írt búcsúverseden

könnyeztem,

(nem kerestem, csak úgy véletlenül került elém,

amint a telefonomat matattam unottan,

régi fényképek közt tallóztam céltalan,

persze ezt hittem...)

szívem alig bírta el az emlékek rohamát…

de ez nem az az olthatatlan fájdalom,

mit akkor éreztem, mikor

először olvastam e sorokat…

nem, ez már más fájdalom,

az, mikor a szív túlcsordul a hálától,

hogy megismerhettelek,

(véletlenül, avagy persze nincsenek véletlenek,

ezt biztosan tudom azóta,

megismerkedésünk körülményeit alaposan megvizsgálva

megcáfolhatatlan bizonyítékom van,

még Einstein is csettintene rá,

Síva pedig örömtáncot jár minden kedden és szerdán)

szerettelek, s szerettél,

olyan nagyon és forrón,

és ezt senki sem veheti el,

míg világ a világ…

életeken át gyógyítottuk egymást,

s a kapcsolat tart, bármerre is sodor sorsunk,

tudtam, találkozunk még...

másnap messze jártam,

(anyámat látogattam meg,

szó ne érje a ház elejét, hiszen ünnep van, ilyenkor illik,

meg még talán reménykedem, hogy visszajön hozzám,

és szeretni fog, engem, csakis engem:

„Földiekkel játszó

égi tünemény,

Istenségnek látszó

csalfa, vak remény!”)

ismét azon a vidéken,

hol egykor mi ketten sétáltunk,

az utca hamuszürkén fonta körém láthatatlan karját,

a zord főtéren át fakó arcú emberek siettek,

a templom tornya sötéten magasodott előttem,

az autóm ablakából elmerengve bámészkodtam,

az eső meg csak esett egyfolytában,

az ellentmondás fikarcnyi lehetőségével sem kecsegtetve,

lassítanom kellett a zebránál,

s téged hirtelen megláttalak,

mint egy jelenés, olyan voltál,

ahogy előttem átsétáltál feketén, mint a halál...

nem vettél észre…

(Istenem, hát hogy lehet,

pont azt az 5 másodpercet kaptam itt ajándékba,

amit elvett egy eladó a boltban

az értetlenségével azelőtt 5 perccel)

tovább hajtottam, de a döbbenet erősebb volt,

mit eddig valaha átéltem,

alig kaptam levegőt... hát tudtam, éreztem, látlak ma,

benne volt a téridőben...

  a szeretet sosem hal meg,

Jézus harmadnapon feltámad!

holnap van az a nap... 

 reménykedem...