Grönland jege csücsült szívemen

szenvtelen téboly röhögött lelkemen,

jégcsákányt nyújtott felém a kis frakkos

tedd meg!! üzente sunyi szeme

s én tétován pislogtam: jobbra vagy balra?

Erre sikongó csend, kegyetlen kegyes halál – a semmi

arra: mi vár rám?

Végre a valami?

Visszhangzik az őrület

tonnányi hógörgeteg

talán ellepi ezt az űrt, kínt.

Őrzöm ezer lélektályogból

kovácsolt lakattal

sírt álmodok, kis kupacot

békés puha takarót,

nyugalmat keresek,

de nem lelek,

tán sohasem.

Marja a torkom a szó- hányás

öklendezem évek nyomorát

zsebtolvaj a remény- kifoszt

recseg a bizalom ága

mint haldokló fa tomboló viharban

levetkőzött a jelen

pőrén mutogatja magát

nincs ruhája a jövőnek

ágrólszakadt szerencsétlen gyerek.

Elfonnyadt virág próbálgatja

bánatos mosolyát.

2013. 02.22.

Csillámlik kicsorbult éllel elmém

hasadt tudatom álmomban magához tér

szunnyadó parázsból tűz emészt

széllel szemben nyögve rémíszt

hömpölyög hullámok hátán a remény

szikláimból szilánkok pattannak

s a földön elenyész

….a valóság

2013. 03. 23.

Tépelődik lelke

reményt kergetve

veszett fiú, elbujdosó

szivárvány és habzó folyó

démon, kertész, ki tékozló

életet, koszorút játszadozó

rácsok mögül álmodozó

fél, remél, és lázad

pereg tenyeréből a száraz

homok

otthona szakadék

máskor orom

verejtékben úszik

s egyszer partot ér.

Fájdalom tengerén vitorlázik a bölcs

a vihart barátként fogadja

nem harcol, nem küzd ellene

belátta, úgyis hiába

hullámok hátán a távolba réved szeme

ragyogó csillag az iránytűje.

2013. 10.

Sikít, visít a zűr

űrben utazik hajóm

s ha jól csűröm

csavarodik a tér

szalagos a fánk

egyedül vagy magány?

Ostorozom lelkem

Ember!

Kettős kockázat élnem

Titok fitogtatja

tudományát

s felteszi a nagy kérdést

hova merre tovább?

Van e valahova?

Van e valaki

aki ugyanoda tart?

2014. 06.

Szikrázik, csapong vadul táncol elmém

sötétség, káosz, foszlik szét a remény

kevert lángok fonákján izzik a húr

pattan a szikra, a lepel lehull,

kétfelé szórja fényét a teremtés

belül csattog a parázs

kívül tombol a láng

vibrál a jövő, jajgat a múlt

röhög az idő, ami tán sosem volt.

Először csak suttog a csend

alattomos kelyhei közé csalogat

majd támad

s ha már nincs hova menni

üvölt kínjában a hang

árad szét bensőmben

cafatokra tép

a ZAJ