Ugrok! Mégse!

Félek. Ez már a vég.

Minden fekete.

Hömpölyög felettem,

imbolyog alattam.

Hátam mögött meredek sziklafal van.

Az égig ér.

Előttem szakadék,

olyan mélység,

amire nincs szó.

Nincs hova menni.

Ha majd nincs több remény,

majd akkor,

akkor ugrok én.

S a két vég összeér.

Akkor: nincs több kétség,

s nem marad más,

csak az Egység.

A semmi és minden.

Egyben.

ébren vagyok, nem álmodom,

hogy lehet hogy mégis látom?

egy bennszülött család áll a bal vállam mögött

s néznek, nem beszélnek, néma hívásuk érzem,

s a türelmük már a sírba visz….

mert csak állnak, várnak,

néznek, nem beszélnek.

mit akartok? kérdem újra és újra

nem unjátok még az ácsorgást?

ha már ennyire kedves vagyok néktek

hogy ily sok időt szántok rám,

ugyan foglaljatok helyet életemben immár.

ám ők csak állnak a bal vállam mögött,

néznek, nem beszélnek.

csak állnak és várnak.

tekintetük szól egyszer csak:

vidd hírét az igazaknak!