Te és én

állunk egymással szemben,

mint az idő a fagyott múltban

egyikünk se mozdul,

mintha ezzel megmenthetnénk a pillanatot szívünknek

a mardosó fájdalom lassan kúszik felfelé testünkön

még együtt vagyunk

még itt vagy- nézlek

még itt vagy- érezlek

még itt vagy- hallom lélegzeted

még itt vagy…

látom szemedben ugyanazt az ébredő rettenetet,

hamarosan átmarja lényem.

utoljára vagyunk együtt.

Istenem ne!

kérlek ne tedd ezt velünk

testem-lelkem összeroppan a sziklányi kíntól

nem bírom ki!

pedig muszáj!

gyermekünk szíve velünk együtt dobban most hasamban.

megremeg a tó vize

a kósza szellő felveszi viharkabátját

a természet is felzokog,

s záport önt ránk a fenséges Teremtő

könnyeim lassan hullanak a földre

eggyé válnak a mindenség bánatkönnyével,

s ahogy rettegve emelem fel tekintetem a tócsáról

…már nem vagy ott

egyedül vagyok

ha kell, ezer évig is de rád várok

megtalálsz s megtalállak

mert ez a szerelem még lángol

szárnyaló főnixként suhan időtlen téren át,

hogy ezerszer hamvadva

ezerszer lángba borulva

repüljön jövőbe s múltba,

hogy meggyógyítsa lelkünk

s higgyük : felébred az a nap,

mikor újra érzi lelkem azt:

hát itt vagy

s itt vagyok