korom fekete karmát mélyeszti csontvelőmig a lét
kalapáccsal üt léket koponyámba a kétség
vitorlavászon szemfedéllel nyugtázza a napot az ész
s bíborkeselyű szárnyaszegett zuhanórepülése közben
felteszi az örök kérdést:
miért lettem, honnan jöttem s hová tartok én?
kíváncsiságom vacogó rettegésemen ül
mikor belebámul az éjnél is sötétebb lyukba
szörnyre számít ki előbújik
ám csak csöppnyi madárka rebben szembe velem
hát ennyi csupán a félelem?
felettem hírnökeim szelik a kék eget,
rekedten károgják:
oh milyen kár, hogy a titokra kattan a zár
