mennyi téboly, mennyi őrület

sűrűsödött görccsé szívemben,

míg a betűhalmazból értelem lett:

az oltár előtt nekem esküdöztél égre-földre

majd hozzámentél a szomszéd fiúhoz

apáca lettél, szerzetes

más férfit öleltél s tőlem vártál gyermeket

ott szűköltél a küszöbömön

éjszaka még együtt vonatoztunk a Hold felé

engem csábítottál puha ajkaddal

s már csak egy halott homokszem vagy az óra karcsú derekán

-mivégre?

kérdem, mikor köszönés nélkül mész

visznek ravatalra, háborúba, piacra, tömlöcbe

nem lehetünk többé együtt

hiányod öl, fákat csavar ki tövestől

sziklányi kín emészt szüntelen

őrjöngve kapaszkodnék beléd

vagy löknélek krokodiltorokba

- visszajövök – suttogod

- ne higgy neki, hazudik – érzem ahogy kimondod

- örökre veled leszek – ígéred

örökre, s rákattan a lakat a hazug szavakra

feltörni hogyan lehet?

milyen kulcs, mi felold könnyelműen tett fogadalmat?

sírni, fájni, ordítani, riadni

úgy, mint soha

úgy, mint lehetetlen hangot kiadni

úgy, mint a féreg a lyukban, mikor harkály csőre nyúl érte

úgy, mint szürke kisegér a templom sötét sarkában lihegve

egy zöld szempár kéjes tükrében

elemészt, felemészt, megemészt a kín

míg térdre roskadva, földet kaparva

önkéntelen tör fel, miért eddig hiába esdekeltem

- menj, szabad vagy!

- elmegyek, szabad vagyok!