Éjjel egy óra, fetrengek,

bámulok a sötét semmibe,

néha becsukom szemem,

most jól becsapom magam - gondolom,

s úgy teszek, mint ki édesdeden

az igazak álmát alussza

angyali mosollyal orcáján.

Ez nem jött be.

Fészkelődöm, forgolódok,

nyekeregnek keservesen a percek,

fehér-feketén pereg egy film:

  kietlen havas sztyeppén vacogok,

döcögök szekéren a ködös Albionban

ugrok a hídról Híd-avatáskor

ülök az izzó vastrónon,

dajkálok leprás kisdedet,

akasztani visznek,

s a hóhér én vagyok.

Szamuráj kardom

megcsillan a tó tükrében,

harmonikaszó hullámzik át a falon,

szörnyeteggel táncolok a bálon,

keszkenőt hímzek,

mielőtt kacéran elejtem - véletlen.

A sarokban szemben a fallal

a lavór vizében látom kicsilány arcom.

Gépfegyver ropog, a Dunába lőnek

és én csillagokra lövöldözök.

Egy pagodában nyugszik testem,

a lelkemet indigóra festem,

templom toronyban órát javítok,

ütemet ütök, árad az orgona hangja,

és szétolvad sejtjeimben a szimfónia.

Mezitláb a homokban, királydinnye a talpamban,

sikítok - nem hallod,- fütyül egy vonat,

"szabad e sírni a Kárpátok alatt?"

Látok egy kezet, tapogatott,

majd kéz kezet mosott,

hátamon vérszomjas krokodil, arcomon pír,

vágtatok Párizsba még ebbe a hónapba'

Piramis tövében tevegel a magány

és én lehet, hogy nem látom

soha már.

Cikkcakkban lép a lábam

egy kígyókkal teli barlangban,

elveszett kincs után kutatok hajnalban a szekrényben,

s lám, bekötött szememről lehull a sál, nincs mi elvesszen!

Ovális kép a nyakamban,

az öröknek hitt szerelem ellobban,

hangtalanul sírok a kapuban,

idegenként kószálok a városban,

hamuba sült pogácsát osztanak a téren,

vedd kezedbe sorsod, ez áll a szerencsesütiben,

20 kg szorongást dobok a máglyára,

8 évem végtelen hálával teszem az oltárra.

A kiskroko aranyszíve felragyog

s én zokogva a mindenségbe hullok.