Én Kedvesem!

Hát eljött eme rettegett pillanat, midőn búcsúzom öntől, s kimondom a kimondhatatlant: vége. Minden porcikám sajog a kíntól, mit a távolság fagyos csendje kelt bennem. Úgy döntöttem, a várakozást nem tartom fent tovább.

Eleinte édes volt, vágyaim szőttem csokorba, lágy mosolyát, puha csókját, melyet szégyenpír nélkül viszonoztam, testünk érintkezését, gyengéd ölelését, meleg, halk és erőteljes hangját, melyen nevemen szólított, s oly kedvesen dallamosan zengett e szó az ön ajkáról. Aztán elment egy napon, s kérte, várjam, mert visszatér. Én örökké csak azt a pillanatot láttam lelki szemeim előtt, mikor kitárt karjaiba röppenek. Oh istenem hányszor álmodtam ébren mindig ugyanazt, s hányszor öntöttem levélbe ábrándjaim, szerelmem, mit soha nem küldtem el.

Ahogy telt az idő, megfakultak e képek. Helyét átvette az elfojtott indulat vörös posztója, cikázó gondolatok fejemben, vajon miért nem jön már?! Hol van kit a legjobban szeretek a világon? Talán elfelejtett s nem vágyik úgy ölelni, mint ahogy én? Fuldokló időszak következett, hisz ön olyan volt számomra, mint a levegő. Egyszerre árasztott el a kétség és a remény, a bánat és a düh, a fájdalom és a vad epekedés ön iránt. Hol van hát, miért e várakoztatás? Tán örömét leli szívem sanyargatásában? Tán mást ölel karja, mást becéz hangja? Nem én kellek önnek hanem százszor szebbre és jobbra vágyik? Talán orv settenkedő gyilkos szúrta szíven, s halt oly méltatlan halált tudtom nélkül? Ezer kérdés ezerszer naponta. Így teltek hónapjaim, éveim s hajam ezüstösen kezdett csillogni. Oly fájdalmasan ismerős érzés volt velem állandóan, halálosan szerettem önt, s halálos kínokat éltem át minden önt nélkülöző pillanatban.

Ma hajnalban arra ébredtem, levelet írok önnek, még egy utolsót, elbúcsúzom.

Nem tudom találkozunk-e még valaha, most elengedem önt. Nem várom tovább. Legyen szabad szívem, ha más kopogtat ajtaján, hát beengedem. Visszaadom az ön szabadságát is, felmentem ígérete alól, hogy visszajön hozzám. Lehet, nem tud jönni soha többé, sírjában nyugszik csendesen, vagy nem akar látni engem, mert mást szeret s köti esküje, én könnyű szívvel bocsájtom ezt most meg.

Elfogyott szívemből a fájdalom, elfogyott a kétségbeesett hadakozás, elfáradtam. Nincs már semmi, amivel bántani tudna, mert én sem bántom magam többé.

Isten vele, legyen boldog, bárhol is van!

Szeretem, most már igazán szeretem.