Valami halvány emlék dereng,

tán 5 éves voltam, szeplős gyerek.

Lány. Kár, sugallta apám,

mikor a virágmintás titkos bonbonos dobozból

lesajnáló tekintettel elém tett egy régi sárgás iratot.

Ősi, nemesi család leszármazottjaként, 

  ha fiú lennél, nevünk tovább élne.

Szégyenlősen, szeplősen ringattam magam jobbra és balra,

értelmemet meghaladta akkor ítélete,

amit éreztem csak, apám kimondatlan szava:

haszontalan vagy!

Valami halvány emlék dereng,

tán 7 éves voltam, szeplős gyerek.

Lány. Jókislány.

Megszeppenve ringattam magam jobbra és balra,

mikor nevelőapám családja flegma tekintettel mutatott rám,

szóval te vagy a kisördög, no lám,

milyen szeplős és semmi báj

nincs riadt arcán, ó milyen kár.

Valami halvány emlék dereng,

tán 15 voltam, szeplőtlen, gimis

durcás lány.

Ültem a padban a harmadik sorban irodalom órán,

Nyerges tanár úr nyeglén szólított fel:

- Ördögök öreganyja, nosza felelj!

S én vékonyra szorított szájjal

sértődve néztem a világra.

Valami halvány emlék dereng,

mikor az ördög

és a vérfarkas házasságot kötött.

A templomban szentségtelen nevemen szólított az atya,

lányságomnak oda.

Láttam, hogy titokban keresztet vetett,

szemeit az égre emelte,

mit keres itt, ha nem talál semmit

e nő ezen szent helyen.

 Valami halvány emlék dereng,

40 körül lehettem,

 oly magányosan éltem évekig ketten,

céltalan, tervetlen, kétségbeesetten,

mondogatták sokan, milyen kár érte,

s mikor feküdtem a padlón hetekig,

a nevemet sem tudtam, s hogy fiú vagyok vagy lány,

annyira mindegy lett.

Valami halvány emlék dereng,

akárhány évesen, kissé ráncosan, mosolygós szemekkel,

már fényesen és reménnyel,

ültem egy fotelben,

arra gondoltam elmélázva életemen,

már nem számít ki mit mondott, hogyan nézett,

szeretem a nevem, azt, aki vagyok

és már semmi sem kár.