Menj, elfeledlek!
Utamba többé ne kerülj!
Szavaid hamisan csengenek,
hogy szeretsz.
Magad helyett álarcot mutattál!
Nem kell!
Az igazi arcod akartam!
Hazudtál, becsaptál, ámítottál,
s én balga hittem, mert vágytam,
hogy szeress!
Kába fejem a szent kőnél keményebben
ragaszkodott rögeszméjéhez,
nem az vagy, akinek hittelek!
De akkor ki vagy te?
Betoppantál hívatlanul,
s maradtál, hízelegtél, csábítottál,
s én nem láttam a tükör mögé,
a cifra gúnyád, mézes ajkad elvarázsolt.
Összeillünk-mondtad,
akkor még nem tudtam,
hogy ez mennyire igaz!
Most fáj!
Menj már, takarodj!
Ne! Maradj!
Eredj, gyűlöllek!
Várj! Szeretlek!
Mondd el, miért hazudtál?
Mit takargatsz szemlesütve
köpenyed alatt?
Kalapod vedd már le,
nézz rám! Itt vagyok!
Mondj végre igazat!
Ki vagy te?
A föld megremegett, az égből
szikrázó villám tépte le rólad álruhád.
Álmosolyod fagyos grimaszba torzult
a szakadó esőben,
kezed félúton megdermedt,
mikor felém nyúltál.
Szilánkokra tört a szalonban a tükör,
s a torony csúcsáról egy sas
repült fel a nap felé.
Fejed lehajtva, bőrig ázva
suttogva válaszoltad:
- én – te vagyok.
