Valahol már láttalak,

valahol már bántottalak,

valahol már úgy facsartam ki

szívedből az utolsó csepp szerelmet is,

mint ahogy a szőlőprésből nyöszörgött

cseppenként a must, vérvörös

csíkot varázsolt a térben, a-karom

nyüszítve feszítette szét a szánalom

bíbor palástja alatt lábad,

mit tehettél? Csak álltad,

s ép eszed

szenvedett csorbát eme erőszak alatt.

Évszázadok homályában vesztem el.

Már nem tudom ki vagyok,

te tetted? Én tettem? És mikor, hol?

Lelkiismeretem kopogtatott lelakatolt ajtómon,

nem várta meg, míg beengedem, berontott:

Kérlek bocsáss meg- szólok,

hangom reszketve hullámzott át az éteren.

Néma jósággal figyeltél, tárt szíved üzen,

- magadnak bocsáss meg, hiszen

az örökkévalóságban mindig

saját lábnyomodba lépsz.

Tetted, amit tettél, valamit, valamiért.

Megálltam. Eltűnődtem. Az idő

üstökösként rohant el mellettem.

S amikor megértettem, megöregedtem.

Felnéztem az égre, nevetni kezdtem.

A mindenség oly hatalmas,

majd pont az én porszemnyi mivoltomnak

ne lenne bocsánat?!

Hát megbocsájtom, nekem, s neked, neki is,

de vajon mit?

Hisz nincs bűn, az csupán képzelet.