Ne nézz rám, félek,

szólnék, de nem merek,

azt látom kigúnyolsz,

láthatatlan akarok lenni!

Százak közt egyedül

a sarokban reménytelenül

álldogálok, én „más” vagyok!

Különb lennék? Dehogy!

Csak mardos a félelem.

Kevesebb? Ez is álarc,

szégyenpáncél, hogy túléljek.

Kicsi vagyok, csak szeressetek!

Elmondjam?

Inkább néma maradok.

Úgy fáj belül: üresség,

vagy zakatoló agy, téboly

közeli állapot.

Úgysem értitek mit érzek!

Tekintetem tétován emelem,

van egy másik sarok,

te állsz ott.

Egymásra nézünk,

egymás felé lépünk,

te is? -kérdem

én is! -felelsz,

könnycseppel szemedben.

Érzem, amit érzel,

érzed, amit érzek,

elmesélem, elmeséled

mi történt.

Mindenkiben van egy titkos sarok,

gyere ki onnan, várunk.

Együtt sírunk, együtt nevetünk,

hidd el, már nem vagy egyedül.

Se te, se én nem vagyunk „mások”.