én bíztam benned, ahogy rajongva néztelek,

te voltál nekem a nap, a hold, a csillagok,

öledbe hajtottam fejem,

lágyan simogattad arcom,

szívem kitárult, találkozott tekintetem

szemeddel, a mindenség örvendve táncolt,

szépséged elvarázsolt,

puha ölelő karjaidban tértem

nyugovóra nap mint nap,

s egy csütörtökön a kénköves pokol

legsötétebb bugyraiba szakadt

csöppnyi lelkem – hirtelen elmentél,

hátra se néztél, elárultál, becsaptál,

a szívem abban a pillanatban

darabokra hasadt,

akkor még nem tudtam,

hogy ez örökre szól,

ezért mindig azt kerestem, kitől gyógyul,

s csak vártalak és vártalak...

egy nyirkos hajnalon félévszázaddal később,

a bizonyosság elárasztott,

s ettől táncra perdültem,

órákig trillázva nevettem,

sosem voltam szabadabb attól a tudattól,

hogy az összetört szívemre akarva nincs gyógymód,

az isten vagy ad kegyelmet, s megtanít újra szeretni,

vagy.........

(női őseimnek és fiamnak mélységes szívvel)