Három óra húszkor a másik oldalamra fordultam

és kezdődött egy új történet:

a vén varázsló csodálkozó szemekkel meredt rám.

Hát még itt vagy? Szóval nem adod fel?

A szoba sötét zugából leskelődtem összetörten, rongyosan,

megszelídültem az idők során önmagammal vívott csatáimban.

Na eredj akkor, nyisd ki a pince ajtaját,

engedd fel az álmodat, ismerkedj vele.

Megijedtem, minden más lesz, ettől rettegtem.

Fordult a kulcs, kissé nehezen.

Kinyílt az ajtó, a küszöbön álltam, remegtem.

Gyere, hívtam, bár nem tudtam, ki jön,

mégis bíztam, hogy ezt a találkozást is túlélem.

Hallottam, ahogy a varázsló érces hangján felnevet,

na inas, különbnek hiszed-e még ezt a porhüvelyt,

ha csicsás nevekkel különbözteted meg magad,

attól több leszel?

Ha jön a látogatód, lássuk, mit teszel?!

Felépislogtam és tudtam, hogy igaza van.

Nevek, címek, jelzők nem adnak nemességet,

s hogy kinek-minek hiszem magam, teljesen lényegtelen

a nagy elrendező leltárában mind egyformák vagyunk.

Lépések. Halk zörej, egyre közelebb.

Hiába bántam már vakmerőségem,

nincs visszaút, ő jön, megállíthatatlan.

A gyertya fénye félelmem beburkolta.

Már közel a vég, érzem leheletét.

Hát itt van, homályosan látom,

alakja lassan bontakozik a sűrű éterből,

egy férfi az, ráismertem, a gazdag sportkocsis, ki a ház előtt

parkolt le, hogy mikor érkezett meg, nem is emlékszem

a pontos dátumra- még ezerkilenszázvalahányban,

mintha lényeges lenne.

Nem szólt rögtön, hatásszünetet tartott,

…...………..légy az, aki vagy, mondta,

és a rozsdás slusszkulcsot a kezembe nyomta,

elképedtem, mert erre azért nem számítottam,

hogy az életem irányítását átvegyem

egy lidércfényes augusztusi hajnalon.

Ám legyen! Éreztem szívemben,

bár egyre azt hajtogattam,

nem, nem, nem, én ezt nem akarom.

A felelősség súlya ólomként telepedett

vállamra. A varázsló rám mosolygott,

tekintetünk találkozott,

s hirtelen arannyá változott a kulcs,

már nem aggódtam. Gondoltam, most már ébredek,

eleget álmodtam, vár a nagyvilág,

nyitott szemmel akarom látni a csodát!