Sóvárgunk ragyogót, de kényszerrel ébredünk,

matatunk pihe-puha pehelypaplanunk

jól elrejtő óvóhelye mögül,

álcázott álarcaink megigazítjuk,

még szülőanyánk sem ismer ránk,

gyermekkori rádiónk megszégyenítést harsog fülünkbe,

a rivaldafényben ráfagy képmutató képünkre

a cifra önámítás,

a hibavalóság fátylán át sasnak hazudjuk

jól bejáratott bőregereinket,

toprongyos alakok közelednek a sötétben,

a málló húsdarabok szaga beágyazódott orrunkba,

facsarodik a szívünk is lehetetlen pózba,

munkatáborokban hirdetjük szabadságunk,

sivár extázisba menekülünk önmagunk

kísértetei elől,

függöny fel!

lenni, vagy nem lenni – elménk rabszolgája,

önimádatunk elsöprő sikert arat

az utolsó felvonás után,

s ha tiltakoznánk, jogunk van hozzá,

az összes mentséget kiokádtuk már

a parallel dimenziók egymásba mosódó

elvarázsolt tükörtermeiben

és mégis….

 elmozdít belül valami, megrezdül az igaz,

kibogozódik a gordiuszi csomó,

a zajos világ is elcsendesedik,

a lélek egyensúlyra törekszik.