Soha el nem sírt könnyeid arcomon csorognak,

el nem gyászolt gyászod testemben vonaglik tovább,

viszem terheid, mert neked nehéz, a választás

nem az enyém volt, a szeretet választott, elbírod,-

hangzott az ítélet, s azóta is hordom a világ fájdalmát.

Sosem ismertem azt, akiért a harang szólt,

az aggastyán cigányt, a vízbefúlt szeretőt,

az akasztott hazaárulót, betanított gyári munkást

a Vörös Csillag traktorgyárból,

kit elütött a villamos vasárnap délelőtt.

A tífuszban meghalt hatodik csecsemőt,

máglyhalált halt terhes apácát, az American Express tisztviselőjét,

ki megbotlott részegen a lépcsőn,

hídépítőt, ki a mélybe zuhant, orvost, ki tüdőrákban hunyt el

napi két doboz cigaretta és hatvan év után,

rabszolgát a gyapotföldekről, kínai vázák kézművesét,

Dzsingisz kán szerelmét, ki belehalt a gyerekszülésbe,

eszkimó gyereket, ki a kutyáját mentette a hóviharból,

értelmetlen háborúk értelmetlen halált halt millióit,

járványok, tűzvész, katasztrófák áldozatait.

Mind meghaltak. Így - vagy úgy, de meghaltak.

S még mindig érzem szeretteik fájdalmát,

az élet összeköt, a halál összeköt.

Gyászold meg akit kell! Ha őrzöd bánatod,

a fojtogató térben megbetegszik az emberi lélek.

Engedd, hogy fájjon, engedd, hogy gyűlöld érte,

mert itt hagyott, engedd, hogy magadat sirasd

összerogyva sírjánál, engedd,

hogy lyukat égessen hiánya mellkasodban.

És halj bele ezerszer ameddig tart,

amíg egy napon már élni akarsz.

Nélküle.

És mégis vele, mert általa több lettél.