Drága átutazó lélektárs, kérdésem van hozzád,

ott voltál-e, mikor a fekete-fehér lakkcipőmben

végignézetem szüleim háborúját 3 évesen,

melyben nem volt nyertes, ellenben anyám

elvesztette pár fogát, s ment – nélkülem tovább,

hallottad-e, mikor a másnak szánt pofon

csattant hamvas kicsiny arcomon,

érezted-e összetört gyermekszívem aligdobbanását

részeg apám fojtogató szorongató ölelésében?

Cibáltak bíróságra, hogy 6 évesen döntsek kettőjük között,

el tudod ezt képzelni? Rettegtem. Mi a jó döntés?

S derült égből anyám megjelent váratlanul, s vitt magával,

de jó, gondoltam, vagy nem? Vonatoztál már úgy, hogy fogalmad sincs,

hova visznek....talán mint Auschwitz-be.

S te reszkettél-e, mikor a paplan alatt csak

jött egyre közelebb, 7 sem voltam?

Láttad-e törött lábamból égnek meredve

kiálló csontjaim, s hogy a kínt túléljem,

az egészet testemen kívülről szemléltem,

voltál -e nevelőapám gúnycéltáblája,

kacagott-e szemedbe, hogy mérges pulyka rút,

sebaj, mehettem úttörőtáborba kisdobosnak,

hol kirekesztve vergődtem

7 napon át nevem miatt, annyi baj legyen, hehe,

s érezted-e becsapva magad úgy, mint én, hogy mikor már

minden sínen, üstökösként robbant be egy testvér,

kicsike tüncibündi, fürtöshajú nekimindentlehet,

(még cicit is kapott, amire én mindig éhes voltam)

kiejtetendő a képzelt mézeskosárkából,

(azóta már megbékéltem, bármit is tett-em)

sebaj, sokszor ott sem voltam, mert inkább csillagász,

meg régész könyveket bújtam, s tettem nagy utazásokat,

fel és le, ki gondolta volna, ez már előjel mostanra.

Ott voltál-e kedves barátom első berúgásomon, mikor azért ittam,

hogy pont olyan jókedvű lehessek, mint a többiek,

és az utolsón? S közte, hogy valahogy mámorban túléljem az életem,

nem is tudtam, hogy mi fáj, de az nagyon.

Ott voltál-e az első szeretkezésemnél, intimitás híján,

és az utolsónál? Vagy kitudja, mikor jön el a végső óra,

Ott voltál-e esküvőmön, (én ott voltam? Színjózanon, jajjj!!!)

gyermekem születésénél, mikor a kundalini megremegett bennem,

s én nagy bőszen le lettem nyugtatva, jajjjjj!!!!

házasságom háborújában, viharokban, nyaralásokban,

építésben, rombolásban, ordításban, némaságban, gyásznélküléségben,

hazugságokban, megcsalások oda-visszájában.

Mélypontomon okádtál féléjszaka megrészegülve

az összemosódott életedtől?

Kezdted-e elölről megsemtudomszámolni hányszor?

Sóvárgás, kapaszkodás, önámítás, tagadás,

érezted, hogy mindent megadnál egy puha ölelő karért?

Átélted-e végeláthatatlan önigazolások útvesztőjét,

aztán ráeszméltél-e arra, hogy minden egészen

máshogy van, mint előtte képzelted, én ráeszméltem,

igen, bennem a mennyország, de a pokol is, hurrá, így máris

a teljességben találtam magam,

s hogy a szent őrületben mindent és mindenkit

magad mögött hagytál-e, mert ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Átformáltad-e önnön személyiséged a mélységeidtől, fetrengtél

kínodban a porban kegyelemért imádkozva?

S ámultál fraktálok gyönyörűséges terében?

Nevetve játszottál-e idővel s térrel?

Én igen, s a mindenség velem nevetett,

mikor kicsinységemen hahotáztam önfeledtem.

Aztán gyűlöltem, olyan erősen, hogy nem lehet kibírni, de mégis.

Láttál-e elbújni szégyenemben, mikor rájöttem,

mindenért én vagyok a felelős, tettem valahogy valamit.

Ja, hogy nem úgy kellett volna? Jártál-e akár csak néhány métert

is az én kis fekete-fehér lakkcipőmben?

Tudd meg, pont így volt jó. Nem lehetett másképp.

Most hogy érzed magad? Tanulsz naponta magadról, a világról?

Akkor jó. Bárhogy is vagy. A te dolgod.

Az én dolgom pedig az enyém. Szólok, ha kérdezlek,

s kérem segítséged, ha itt az idő – vagy nem.

Átutazó lélektárs, légy jól és érdekes lehet a saját

házad táján sepergetni. Ezen kívül, ha nem érdekel az írásom,

ugyan ne fáraszd vele magad, persze ez is mint lehetőség.

Nomen est omen:)