Elhittem neked mindent, amit savas szádon kiejtettél,

az ígéretek beleégtek agytekervényeimbe,

örökké tartó várakozásban vágyakoztam a beteljesülésre.

eltékozolt pillanatok utasítanak most, őrjöngő vad hurrikán

söpör át kitépett nyelvemen.

Itt nincs már határ, nincs jólfésült tér arra,

hogy finoman fejezzem ki, ami bennem vulkánt indukált,

lehetett volna másképp?

Már mindegy, mert ebben az egyszemélyes szócsatában lényegtelen,

hogy ki lesz a nyertes, ha a saját igazamat kergetem.

Utolér a múlt, leteper, hagyom, megadom magam.

Lilásvörös dögevő keselyű röhög csontvázam felett,

hehe, dögös testedet felfaltam,

neked annyi, meg egy bambi,

(hogy apámról se feledkezzünk meg).

Volt egyszer egy fekete kutyám, Plútó,

15 évig szerettem, vonzódtam sötétségéhez,

szakállához, mélybarna jóságos tekintetéhez.

Beteg lett, torkára fagyott el nem ugatott

szavak daganattá nőttek, ő így szeretett engem.

Szenvedett- nem bírtam tovább nézni,

ítéltem, inkább most legyen, mint a lassú kínhalál,

a kirendelt hóhér érkezett, szúrta a tűt és fogtam Plútó

mancsát, néztem békésnek tűnő barna szemébe,

így távozott az örök vadászmezőkre.

Belehaltam én is- józanul el sem tudtam viselni,

úgy fájt, inkább kábultam.

Engem a bűntudat ölt meg évekre, megöltem akit szerettem.

Aztán telt múlt az idő fekete kutyám nélkül,

sok változás jött. Egy szép napon betoppant,

megérkezett. A feloldozás.

Mekkora szereteterő van abban a vadászban,

aki szíven szúrja orvvadászok csapdájában

vergődő haldokló vadat.

Végrendelet: hej vadász, szúrj szíven,

ha már haldoklom, Plútó kutyámhoz megyek majd

az örök vadászmezőkre, ő vár engem.