A fájdalom egyik éjjel berontott,

mint hívatlan vendég,

átgázolt rajtam, felfalt mindent,

mi útjába került,

nyomában pusztulás,

s a gyötrelmek az időben

megdermedt üvegszilánkokként

álltak ki agyamból,

tudatomban maghasadás,

görcs, görcs, görcs,

ennyi, mit fel tudtam fogni,

tehetetlen bénaságban csorgott

véres verejtékem,

a felismerés száguldó üstökösként

robbant bele aurámba:

i n n e n   n i n c s   h o v a   m e n n i !

Alkudoztam, cikáztam

a lehetetlen és lehetséges közt,

a küszöbön elmém feladta,

itt már képtelenség az okost játszani,

elpárolgott intelligencia hányadosok,

kifogások, mellébeszélések, önáltatások

táncoltak körülöttem,

és a fájdalom tetőfokán,

amikor a görcs, görcs, görcs

elárasztotta lényem,

elfogyott erőm védekezni.

Egyszer csak

megengedte bennem Valami,

hogy fájjon,

s ekkor meghaltam,

lett a van,

olyan csend, amilyent csak halott

hallhat,

olyan feketeség, amilyent sosem láttam,

és a fájdalom úgy távozott,

ahogy jött, átlépett a küszöbön,

ment, de emlékül itt hagyta

a tapasztalást,

Valami ki tudott fejeződni

a homályból,

mert nincs az a hatalom, mi visszatarthatja,

ha Valami jönni akar odalentről.