különös nyári hajnalon

élőhalottak másznak rám,

felnyüszít bennem a félelem,

s nekem ölnöm kell,

ha élni akarok.

élni akarok?

az álom álom marad.

magasan jár már a nap,

hanyatt fekszem az üdezöld füvön,

felettem hófehér habos felhőnyáj,

a béke illatát árasztja a táj,

s én mégis rettegek, mert érzem,

a halál kopogtat elmém hátsó bejáratán,

a hívatlan vendég nem tágít,

egyre bőszebben dörömböl,

beengedem hát, s ő szemlátomást

kéjesen élvezi ütemes fogvacogásom.

- gyere! ha halnom kell, halok!

már nem harcolok, nem akarok

ölni - se magam, se mást.

s a végtelen szomorúság

mélykék amorf ködje

telepszik szívemre.

magamat gyászolom.