iruló-piruló lánykán

  bájos a szeplő

csetlő-botló lábán

kopott lakk kiscipő

önfeledt táncában

ring a csípője

lobog a haja

tekintete fénylő

félszeg mosolya

ölelésre csábító

háta mögött

susogást hall

vénboszorka hangja:

ó te szégyentelen,

hogy nem süllyedsz el!

évek teltek, ő

föld alól kukucskált

az emlékeiben életre kelt

tágas buja kertre

s a lányka nővé lett

a boszorkánynak szólt: csitt

elindult képzeletbeli kertjébe

érett cseresznyétől

kipirult ajakkal

csillogó szemekkel

kitárt karokkal

kiált a világba

nézzetek rám:

itt vagyok

ó én szégyen-telen!