Háború dúl, igaz, csak a határon túl,

oly messze az,

ide nem hallatszik a csatazaj,

kard és ágyú,

vagy mit számít ha rakéta (!) …

az idősík más, a halál ugyanaz...

csak az a szörnyű érzés ne lenne bennem,

mi lesz így velünk emberek?

eltemetett szerelmek,

kettétépett gyermekek,

megcsonkított emberi méltóság…

szőke kisfiú könnyes szemmel néz a semmibe:

hol van az apám?

hazajön egyáltalán?

Ha hazajön, ő maradt e,

vagy lett megnyomorított más,

Féllábán, félszemén, félkegyelmén

sajnálkozik a világ,

ám senki sem mondja, hogy elég már,

tegyünk úgy, mintha….

Ne lássuk, ne halljuk, ami fáj….

Sikolyok és tiltakozások helyén

fásult erőtlen lassított mozdulat,

léket hasít dobhártyámon a visszhang,

7000 éve jár körbe a téboly…

nincs menekvés,

előbb-utóbb utolér,

ha senki sem mondja ki végre,

hogy elég!

Mikor elég?