tudod, vándor vagyok…

sokfelé jártam, sokfélét láttam,

akkor is láttam, mikor vak voltam,

sőt, csak akkor igazán,

láttam római piacon egy kofát,

aki látott engem, bár nem ott volt a testem,

láttam a halált, a fekete kaszást,

fogatlan volt, megérintett,

rettegtem, meghaltam,

aztán a semmiben száguldottam testetlen,

és már nem féltem…

láttam a kozmikus gonoszt,

rámnézett jéghideg tekintettel

s benne önmagam ismertem fel…

láttam hidegtől reszkető gyerekeket fát lopni,

láttam szeretetlen anyát elfordulni,

szeretetet koldult, s éhes marka a semmibe markolt,

láttam részeget a holdhoz fohászkodni,

másnap őrjöngő üvöltéssel átkot szórni,

láttam egy lányt térdepelni, az öregasszony lábát mosta,

s kórházban a haldokló kezét fogta,

láttam ezüst érmét, kamatnak adták a bankban,

épp mint a Júdáspénzt, 30 volt talán,

eladta érte a lelkét egy nő, semmiért egészen, habár

akkor azt hitte, jó üzletet csinált,

láttam cifrapalotát, kibámultam a messzeségbe ablakán,

s hiába vártam a frontról a katonát,

omladozó rózsaszínű falakat óbudán,

foszladozó fehér vitorlát a távolban,

tengersimította lábnyomokat a forró homokban,

elcserélt kastélyt, 6 csillagos szállodát,

meg fatornyos templomot,

zsákutcában 12 fekete macskát,

mind táncolt és nyávogott,

láttam makacsságtól elvékonyodott szájakat,

éhes démonokat, vékonyka nyakukat…

pókasszony csókjától rettegő hajadont,

s Regina nővért, ki szemforgatva nézett végig a kurtizánon,

láttam én olyan gazdagságot, el sem hinnéd, mekkorát,

saját helikopterrel szállt a felhők fölé,

hogy aztán a mélybe zuhanjon...

gyakran félek, mert egyszerre túl sok,

mit észre veszek...

néha emlékszem a jövőre,

s holnap elfeledtem,

kit el kellett felednem,

hogy találkozáskor újra felismerjem,

ő az, kire egész életemben vártam,

én, a vándor, most tovább indulok