Seggem alatt pad van-

ülök mint egy hárommajom

balon vakon meredek tenyerembe

középen kezem ajakamra tapad

jobbszélen fülem süket

így aztán megesik,

hogy mereven vakarom kobakom

hol vagyok? Ez itt egy tanmese?

Itt a vége, fuss el véle

2014. 09. 20.

Tóparti agymenések

Nem szabad kinyitni az ajtót, mert valami történni fog.- mintha a Kékszakállú herceg várában lennék Judit asszony.

Mi az mit fátyolfüggönnyel takar el az igazság démona? Firhang fel, matat a zaj, befészkel a félelem iszonyatférge agyam tekervényibe, hasam forrón lüktet a rettegés parazsa alatt, inog a csend, csattan-pattan a rémület, a tükör fukar képet mutat, alabástrom arcomon a hajnalpír renget eget, belebukom a sötétségbe, fejem súlyánál fogva tart egyenesen a pokol centrumába, hamuban izzik a pogácsaképű rém, fáj a nincs, minden és semmi, most és vagy soha, örökölt kínom retteg, s remeg kusza fura óra serceg a hasztalan asztalon, mutat időntúli misztikumot, halált üt éjfélkor, a bilincs porba hull, állok meztelen alázottan, reszketve, kedvenc katicabogaram elszáll a menybe, hétpettyét hátrahagyván a karaván élén, az univerzum tapsol, tapsvihar szelet vet, tornádó mámora örvénylik körbe-karikába, piros szárnyán szárnyal a messzeségbe, ugrik a párduc, röptében elkapja, szelíden simogatja, hatalmával dédelgeti, Aphrodite öle kényezteti.

Vihar előtti csend tóparton zeng, a magány sikolt, űzi vérvörös nádiróka bundája, vonaglik a szélben, a kusza buta kolonc a nyakába varrja a semmit, hogy legyen mit levenni,

üres kulacs vicsorít a messzeségbe

alamizsnát koldul a remény

vadul kortyolja a mérget s véged

lepény hal a második, de célba ér

köszörül a torok vadon nagyon

keres értelmet a gondolaton, nyerít a kín,fecseg a szófukar

ölel parázna dombon a légy

ott is hol nincs kéj

kilincs mozdul, a bilincs szorul

koszorú éri körbe szívem

s kalimpál mint kolomp

mindjárt tombol az ész

s mész az asztal alatti cicaodúba

nyikorog a zár

feszíti a combom

szét s a lét elhalványul, mert a félelem átjár minden sejtet

s ez már a vég.