ott feketéllesz a kapuban görnyedten,

karod nyújtanád utánam, a fájdalom dermedtsége nehezedik ólomként

szomorúságos lelkedre

s moccanni sem enged a rémület

-vajon látlak e még kisunokám?

elvisznek, egyre messzebb vagy már,

a könnyek befelé folynak szívemhez

s fagyos cseppkőként keményednek rá…..

s már a jajgatás is összeszorul

egy lasszó köt rá feloldhatatlan csomót

megfagy a szó, ezt az elviselhetetlen érzést kiteszem a hátam mögé,

nem látom, nem hallom, így talán túlélhető.

-gyere vissza- motyogom halkan magam elé

-hiába- tudom

még egyszer megölelnélek

-hiába- menned kell- visznek

-ordítanék- zokognék- úgy fáj

de csak néma sikolyom visszhangzik odabenn a torkomban.

a ki nem mondott búcsú kínja vonaglik át testemen,

haláltusáját megvívta már.

ott rekedt élő és holtak közt s nem leli nyugalmát,

míg át nem éli a szenvedést újra és újra,

megakadt ceremóniája titkos láthatatlan fájdalmában,

a teljes, mindent elsöprő szívszaggató gyötrelmében,

amikor ez az időn és téren túli pillanat dübörgő koromfekete rettenete

elhozza a végső megváltást

-a megnyugvást: hogy nincs búcsúzás……………