Emlékszel milyen volt az óceánban a nagy kékség alatt?

Csak lubickoltál naphosszat, naphal csókjaid szórtad szét,

mint a jó király aranyait – alattvalóinak.

S emlékszel, jött a nagy fekete felleg, mindent beborított a vihar,

villám cikázott át az égszakadáson,

mennydörgő apád szava szent,

törött a kar, az ajtó üvege, az óra rugója, s a csend.

Segítség! Suttogtad az ég felé Istenhez, nézz rám,

de ő csak flegmán válaszolt: most nem érek rá!

Emlékszel amikor elment a szeretet? Tán negyed 5 volt.

Engem többé nem látsz, ezt üzente piros körömcipője kopogása s te elhitted.

De lehet sosem történt meg. Álmodtad magadat és

álmodtad anyád helyett anyádat, s mikor 50 év múlva riadtan ébredtél

egy rekedt ébresztő óra hangjára,  senki sem fogta a kezedet.

Emlékszel, amikor a vágtató fehér paripa megtorpant a sűrű sötét erdő mélyén?

S te átbucskáztál a lendülettől fején, a porban négykézláb kerested hited,

gyászos körmeiddel kapartad véresre magad, tépted le magadról az inged, mert ez nem a tied.

S arra emlékszel e milyen volt a cseresznye íze első szerelmed szájából,

mikor láblógatva ültetek egy alkonyon az ágon mint két gerlice,

szürkészöld szemébe csábítóan néztél,

te csak vágytál a jóra, igazra, szépre.

Emlékszel még a kristálypohár fals csengésére az esküvőn?

S az alján talált éktelen hamis drágakőre?

Mámoros szemed fényt látott benne, pedig csak a kaszás mutatta

lámpásával az utat a temetőbe.

Emlékszel? Magányosan riadtál lélekszakadva csatakos éjszakán

s ahogy a végtelen Univerzumra emelted könnyben úszó szemed,

egy hullócsillag táncolt át az égen, hívott csilingelve, szólt: ne félj,

tartsd kezed s én hintek bele reményt.

Emlékszel milyen törékeny az élet?

Egyik pillanatban rettegtél a fekete csuhástól,

ki az ágyadban tornyosult feletted, s te kiszolgáltatva tehetetlenül

meredtél igéző szemébe, azt hitted, ilyen félelem nem is létezik,

majd eszméleted reszketve vesztve aléltál a semmibe,

s ki tudja mennyi idő telt el, mikor csecsemősírásra eszméltél,

és tértél vissza az élők sorába.

Emlékszel Arabellára? A csillogó szempárra, gyönyörű hajára, mosolyára,

örömtáncára, ölelő karjára, a gazdagságra, a lélek kapujára, a márvány oszlopokra,

oltárra, palotára, virágos mezőre, madárcsicsergős erdőre, a szférák zenéjére,

hogy jó vagy, szép vagy, igaz vagy, s szíved akkora, hogy belefér az egész világegyetem.

Emlékszel? Egy hajnalon azt érezted, minden ember te vagy.

Egyszerre érezted a Napot, a Holdat, a Földet,

a szelet, a vizet, a tüzet.

Hogy minden, ami volt

minden, ami lesz,

egyetlen pillanat.

Emlékszel?