Véletlen éretlen alma kéretlen
esett fejemre, tévedtem,
nem a tehetetlen igazi szerepem,
erkölcsösen és szertelen sziporkás hangulatban
végeztem eszement lepedőakrobata
gyakorlatot, mikor Zsé hátrahagyott
kormos szavakat, kibányásztam az ágy alól,
s lett csiszolatlan gyémánt,
faragatlanság, itt nincs udvariasság,
vérzik már az ártatlan bárány,
semmi sem jelentett akkora kárhozatot,
mint szalmakazalban fogant magzatom
hordani szívem alatt, hasamat szégyellni, takargatni
nem fogom többé senki helyett,
és nincs az az isten,
amiért és akiért megalázkodom,
de alázatom felajánlom,
utolsókat rúgom, s rúgnak rajtam fekete bakancsok,
leveszem álszent zöldtakaróm,
s az árgyélus kismadár énekét többé nem dalolom,
szólok tiszta forrású patak hangján,
szégyellem vagy nem, de biztosan tudatlanság
esete forog fenn, a katicabogár
hét pettyéből egyet elvesztett,
csak hetedíziglen kerül elő,
mikor már senki sem előkelő,
csak a leégett kastély emléke marad,
a karaván tovább halad,
a pusztába kiáltott szó,
hogy van-e még megbánni való,
hogy a bakszerelem elvakít, vagy mindent látó
szememet tágra nyitom, világos világomban
virágok szivárványszínű pompázatos rétjén
eltáncolom a fekete hattyút,
elismerem a muzsikás fattyút,
a fekete vonat a viadukton tolat,
visszahozta körhintás álmomat,
ezer gyűrűért sem árulom el ismét magamat,
öreganyám szajha vagy szent?
oly mindegy, mert szívemben ember lett,
elmesélte mi esett, megesett, hogy leesett
kéretlen véletlen egy alma, ami megérett
s a legkisebb mindmegett
e
