(kép a netről, sajnos nem tudom kié ez a csodás alkotás)

sosem volt még ilyen

sötét az erdő, mint ezen

a júniusi napon,

a félelem egyre nő,

reményvesztetten négykézláb kúszom

beljebb és beljebb a vadonba,

talán megtalálom,

amiért elindultam még álmomban

valamikor a múltszázadban,

a fák kérge csontig marja

kapaszkodóért esdeklő

aszott kezem,

minden hiába, bosszúvágytól

remeg a levegő, az igazért

epedő szívem vérfarkasok

csapdájában vergődve

várja a hetedik harsona hangját,

mint vérszomjas fenevad,

közeledik alattomosan egy árny,

sötétlik időn és téren át,

mellkasomra telepszik a hatalmas Káli,

árnyékával belep,  mindent beborít,

halkan suttogja dermedt testemnek,

az enyém vagy, nem eresztlek,

nem mondok le rólad,

s mind a nyolc kezével leteper,

hát legyen, jöjjön, aminek jönnie kell,

én itt vagyok, csak tedd, amit tenned kell,

ölj meg, végezd be végre,

haljak bele a félelembe, bűntudatba,

a magányba, a megalázottságba,

köpj le, fordulj el, rúgj meg,

mert utoljára teszed, velem együtt halsz,

ebben biztos lehetsz,

holnap felkel a nap, fénye

a göcsörtös ágak közt átragyog,

meghaltunk, s most születünk a jóra,

nézd, ez az élet,

milyen teljes,

szenvedés, fájás, öröm és áldás,

jöjj árny, zsebembe teszlek,

tudom, hogy velem vagy,

de már nem bánthatsz