Egyik partról a másikra
elindulok, egyik lábam,
másik lábam lép, félek,
előttem híd Árpád néven,
elindulok, lépek-félek,
fát sóhajtok, csendet, zöldet, kicsi odút,
kegyetlenül dübörög, remeg alattam,
agyam ezer darabra hullik, nincs visszaút,
langyos a szél, arcomba fújja őszes hajam,
(inkább fodrászhoz mentem volna,
mint hősködni újra)
lenézek, a napfény megcsillan alant,
a víz tükörként ragyog,
menj tovább- hallom, lépek-félek,
híd közepén állok, igézve bámulom a folyó sodrását,
ha leszakadna, lezuhannék, húz a mélybe a képzelet,
az örvény törvényszerűen elragadna,
a szűkülő tölcsér belseje beszippantana, elnyelne a halál,
megszűnnék, mi lenne, ha mindez valóság lenne,
az idő szabadságra ment,
nincs híd, nincs remegés, nincs képzelet,
lépek, lépek, lépek.