Aranyat adtam tisztító tűzért,

magamat adtam önmagamért,

sebzett szívem az oltáron hagytam,

s mikor visszatértem érte,

szebben ragyogott, mint valaha.

Hosszú volt utam, kanyargós,

hosszú lesz utam, mosolygós.

Nincs már kit rejtenem,

mindegyiket elismerem:

én voltam, ki

a hamisságra igent mondott,

a bölcsebbre szamárfület mutogatott,

voltam én otthonomban udvari bolond,

sírva-vigadó áruló,

önmagát meghazudtoló,

kéjelegtem önelégültségben,

pocsolyában kerestem tükörképem,

tökéletesség illúziójába kapaszkodtam,

s voltam álszent bűnbánó,

de olyan is, ki megálmodta,

hol van szükség,

s tett oda, mi kellett,

voltam erős annyira,

hogy túlléptem a félelmemen,

s annyira is, hogy együtt fájtam azzal,

kinek a simogatás fájt,

okoskodó okostojás is néhanapján,

a Teremtő humora azonban megható,

reggelire rántotta várható:)

voltam, vagyok, leszek ilyen is, meg olyan is,

egyszóval talán – emberi. Is.