A várban csend van.

Nagy csend.

Valami készül, feszül a tér.

Gyertyák körös-körül, a láng se mozdul.

Vén várúr baljával szakállában matat,

Felszínes mosolya villan,

arany szemfogán megcsillan a fény.

Jobb csontkeze faragott botján vár.

Vibrál a levegő a kandalló előtt,

beleremeg az alattomos érintésbe a lány,

ájulásban talán kibírható,

szégyenbe öltöztetett néma tiltakozása

évszázadokra volt bezárva,

ám a végítélet órája éppen éjfélt ütött,

a titokkal pecsételt hetedik ajtó

baljóslatú nyikorgással nyílt az igazságra

s velőt rázó sikoly tépte cafatokra

a jól begyakorolt rendet.

A hetedik ajtó tárva-nyitva, s a vén kéjenc

üveges szemekkel bámult rettegve,

amint egy sötét árny lebegett feléje.

Üdvözöllek, sziszegte AZ halkan fülébe,

ne félj, nem fáj,

csupán átéled, ahogy te bántottál.

A vén várúr térdre borult,

teste minden sejtjében érezte a kiszolgáltatottságot,

porig alázva, megszégyenülve lobbant lángra.

A tűzben az ifjú lány alakja táncolt,

a gyertyák égtek körös-körül,

a láng se mozdult.

A várban csend van.

Nagy csend.