52 évig úgy hittem árvaságomban, mint a Föld

népességének 84 %-a egy 2012-es felmérés

szerint hiszi valamilyen vallás istenképét.

Kerestem helyem 50 évig, hol vagyok otthon,

hol jó nekem, hol van számomra gyöngyreménység?

Hittem azt rendületlen, mint szorgalmas hívő,

nekem nincs meleg, puha, fészek anyaöl.

Karcsú a Hold, az erdőben újra helyem

után kutattam, hirtelen rájöttem, mindenhol jó,

bárhova mehetek, hisz magammal viszem otthonom odabent.

Ma elvesztettem árvaságom, örökbe fogadott Földanya,

lettem hű leánya ki tudja mennyi idő óta,

s ölében megpihenve sírva-nevetve énekeltem:

Köszönöm, köszönöm.

Ki megszült engem, szülőanyám maga is árva volt,

a fájást tudta csak adni örökül,

addig hagytam fájni végül, míg meg nem gyógyult szívem,

anyámmá tudtam érezni ennyi év után.

Földanya ringasd őt is kérlek édes szeretetre.

Köszönöm, köszönöm.

Ringasd és öleld meg fiam, s unokám,

gyógyuljon minden, meddig szem ellát, még azon is túl.

Könnyem földre hull a meghatottságtól,

s vele páncélom, új nő születik hamarosan,

mondta belül a hang, és ismét kacagtam.

Istenem, hogy is fér meg együtt ennyi öröm-bánat?!

Táncra perdültem, üzentem a világnak feketerigóval,

figyeljetek, jövök.

Köszönöm, köszönöm.