...amíg nem habzik szád,

torz vicsorban fogad

fehére nem villan,

vadállati éned üvöltve ki nem szabadul

szaros ketrecéből,

amíg nem fetrengsz sárban,

szégyen mocskában

nem vonaglasz

mint utolsó féreg-ribanc,

amíg nem mutatod meg magad

rettegve, reszketve,

sarokban, sarkon állva,

ahogy árulod magad

pár jószóért,

amíg a sárga irigységet,

mely befestette arcod,

be nem vallod,

s a büszkeség felhőkarcolójáról

a mélybe nem zuhansz,

amíg nem nyüszítesz

a magány fájdalmától,

a kilátástalanság vakságában

nem tapogatózol reménytelenül

valami…. valami megváltás-érzés felé,

hamisságod fátyla porba nem hull,

kegyelemért nem esdekelsz térdre rogyva,

aztán csendben meg nem látod

magadban, amint

összetörik minden, mi eddig szilárd

hitet adott,

téves meggyőződéseid egy forgószél

nem röpíti a végtelenbe,

amíg meg nem öleled önmagad

rettegő gyermek-démonaiddal együtt,

addig

nem válsz igaz Emberré...

...végre
itt állsz előttem,
szemedbe nézek,
pillám megrebben,
látom a végtelent,
egy könnycsepp
arcom simítja,
erre vágytam,
mióta csak élek,
erre a pillanatra,
hiszen
emlékszem rád,
mielőtt találkoztunk,
már ismertelek:
te vagy bennem
az elfeledett, letagadott,
megvetett, kirekesztett
szerelmetes részem...

...és a hangerőt

tekerd fel - lécci!

táncoljunk,

nevessünk, viduljunk,

hangosan kacagjunk,

ez most a mi időnk!

gondolnád:

micsoda öröm

az együtt mozdulás?

lábam dobbant,

válaszol a lábad,

ritmust tapsolva,

ugrálva, hajladozva,

lelkünk szabadon

szárnyal,

tükröm vagy,

látom magamat,

hívlak egy új

mozdulatra,

hatsz rám,

hatok rád...

az áramlásban

sírok-nevetek

oly sok az érzés,

megmutatom:

ez vagyok én,

tengely perdül,

forr a vérünk,

ujjong kapcsolódó

tekintetünk,

tovalebben

a térben a test,

vidáman táncol

az önfeledt

szabad gyermek...

...levelet írtam a minap

legmagamabb magamnak,

mellőztem minden udvariasságot,

mert a szirupos szólam

többé nem az én stílusom,

mondom ami van…

legmagamabb magam

így válaszolt:

végre! ez már nem semmi!

sőt! inkább valami!

kezdünk hasonlítani...

...puha avartakaróra

pihenek egészen,

fa alatt, ég alatt

elnyugszom, létezem,

nincs itt más csak a vanság:

a végtelen pillanat,

erdő illata szublimál,

s a minden atomot

manifesztáló

csend tere mögül

madárdal hallik

legbelül…

kint-e, vagy bent-e?

ez már oly lényegtelen...

...tudd, mennyire hálás vagyok érted,

a találkozásokért, beszélgetésekért,

és hallgatásokért, főként azokért...

nélküled sosem látom meg arcom

árnyékos felét...

tudd, hogy tudom ki vagyok én,

s ki vagy te,

tudd, mit én tudok, azt te is tudod,

s mit te tudsz, és is tudom,

vajon ki kinek a tükre?

az éji varázs titkokat sejtet,

fekete fátyol a földre lebeg,

még egyszer, utoljára, nélküled...

doktorúr! búcsúzom: - elmehetek?

- nem! ön elmebeteg!

...megcsillan az első

napsugár arcodon,

lehunyod szemed,

fáj a fény,

arra emlékeztet,

mikor még

szerettek...

...oly régóta várok rád,

sóvárgom jöttöd,

mint márciusi hajnal a rigó énekét,

érkezésed az egyetlen öröm

évezredes magányomban,

hisz a megváltást hozod...

nézem ezüstszürke arcod,

béke és nyugalom árad felém

tekintetedből,

s a csend végtelen dallamán át

minden bánatom tova száll,

a remény felébred,

kezed lágyan megérinti

remegő kezem,

némán szól szád:

- köszönt a szelíd halál,

jöjj velem,

odaát a szeretet vár...

...fehéren csillog

a bundám az éjben,

csillagok néznek az égen,

Holdra vonítok,

farkas vagyok,

hív a puszta, vár a falka,

magányos az ember,

s a farkas farkasa

halottiból életre kél,

erő ébred, érzi minden sejtem,

hív a puszta, vár a falka,

gyógyul a mozdulattal

valahány lény, akit ér

fehér bundám, selymes,

csak érintsd meg,

abrakadabra, ez varázslat,

én vagyok Lumen,

a fehér farkas,

hív a puszta, vár a falka...