...az emberi gyarlóság poklát,

ha megjártad, s a tíz

csapást kiálltad,

-légy készen!

szól a szív...

az eredendő bűn alól

feloldozást nyersz,

ha eleget fájt már,

bosszút elégszer álltál

- saját magadon…

kiűzettél és sokáig hitted,

hogy nincs visszaút,

s igazad mindhiába kergeted,

a kígyó farka nem lesz közelebb,

vándorbotod egyre rövidebb...

a szív nem felejt, s halkan súgja

saját dallamod,

halld hát, mit meg kell hallanod:

- ki vagy te? - emlékezz!

- engedd, hadd legyen!

halálod szent pillanatában

lásd, mit meg kell látnod,

- meghalsz, meghalok,

- itt vagy, s itt vagyok!

… nini egy toll pihe,

ezt nem lehet véletlen,

(na ugye megmondtam)

bizonyára angyal jár nyomodban...

a felhőkben sárkányforma,

meg vagyon írva,

hogy tisztító tüzet okádva

tanítod népedet:

az ördög a velejéig gonosz,

(ha nem ismered, honnan tudod?)

az isten meg segít, csak gondolkodj pozitívan -

igazad van, (vagy nem),

ez nem vitatéma,

balra, vagy jobbra vezet utad?

nem is kérdés,

az álmod megmondja,

egész nap árgus szemekkel figyeled,

mit mutat az Univerzum neked...

és tényleg, ott a könyv

a szembenülő nő előtt,

melyet ma reggel vettél le a polcról,

álmélkodva nézed, ő a végzeted,

előző életedből ismered, az ikerlángod,

száguldásporcheszerelem a végtelen alagúton

a fény felé, ó mily csodálatos

eme misztikus pillanat...

aztán eszmélsz az eszméletlenből:

az ajtók záródnak, kérem vigyázzanak(!)

hiszen ez a metró, Keleti pályaudvar…

a szürke hétköznapi valóság,

a könyves nő már rég kiszállt,

meztelen a király és az igazság,

vajon kapsz-e valaha egy égi jelet,

hogy elmegy melletted az élet...

...még az ég is ünnepekre készül,

hamisan csillogó

hóporcukrot szór a tájra,

belepi régmúlt idők fájó sebeit,

ne is beszéljünk róla…

csináljunk úgy, mintha

minden a legnagyobb rendben lenne,

halászlé és mákosbeigli,

zserbó meg a hókifli,

s még egy pohár búfelejtő itóka,

együnk – igyunk,

addig sem beszélünk,

holnapra elfelejtjük,

amit valóban érzünk,

s bágyadt álmosan

vicsorgó mosollyal tapsikolunk

az álszivárványhíd alatt,

ó milyen boldog a karácsonyunk

és szent meggyőződéssel hisszük,

aki nincs velünk,

- az ellenünk(!)

...nesztelenül lépeget a tél,

egyre közelebb ér,

óvatosan oson hátam mögé,

mélyet lélegzem,

mikor szikrázó fény

gyúl szívemben:

hófehér…

kitágul a világ,

benne minden elveszett lélek

hazatalál,

megmelegszik a közös tűznél,

s viszi a lángot

tovább...

...emlékezem: látom magam,

amint az égre emelem

gyermeki szemem,

a tanyán éjszaka van,

a sötétség régi ismerős,

a fénylő csillagok

oly távol ragyognak,

és én hiába vágyakozom….

az évek kérlelhetetlenül peregnek

itt a földön…

lassan ráncaim rámköszönnek

fáradt arcomon, mire meglátom

mennyi csoda van

itt a földön…

embernek születtem, könnyekkel,

fájdalmakkal,

felhőtlen örömmel, s a lét

elviselhetetlen könnyűségével...

...kékeslila fényben acéltüskék

meredeznek szívem felé,

elhagytál,

bár azt ígérted,

örökre velem leszel,

anyám!

fájdalmam ölni képes,

de nem lehet,

mert tilt az isten,

a rettegés delejes szeme

megbabonáz,

az idő szuvas foga

megtépáz,

s kiköp emésztetlen

cafatokban:

véres rongyként heverek

a padlón szerte-szét…

...alattomosan követ engem,

gyakran észre sem veszem,

hogy ő az, aki megérint

hátamon, s megrémít,

őrületbe kerget,

néha elébem kerül, s helyettem

kezd interakcióba

vadidegenekkel,

a kedvező alkalmat meg sem várja,

és rámtör anomáliája…

úgy 10 év múlva majd

hirtelen nyakon ragadom,

megvagy te bestia,

ránézek, megismerem,

ó, hát te vagy az, aki én vagyok:

szeretlek árnyékom...

Önirónia legfelsőfokon

Crescendo espressivo rubato

...de ez kell neked,

a legjobb a világon,

látod már?

hallod az isteni hangot?

na, milyen?

ugye megmondtam,

ma szintet emelkedhetsz,

 ez egy dimenziókapu,

csak át kell lépned,

és ugye milyen különleges a lényem,

éjjel-nappal szinkronicitásban élek...

...a süket csend körbevesz,

szólnál, de nem lehet,

hátán Hádész rémképe sejlik,

ezt látod mindig,

-mi rosszat tettem?

mint féreg furakszik

bőröd alá a gondolat:

nem is létezem…

majd hozzád fordul negédesen:

szeretsz te engem?…

...öt sörrel hasában

Buddha tudatról

prédikál,

lenéz rád

az általad emelt

piedesztálról…

(vagy nem)

...ítélkezem,

tehát vagyok…

„valaki”

SOS!

Mentsd meg

Uram

magamtól

magadat!

...ellentmondást nem tűrőn

csenget és dörömböl,

piros masnis ajándékot hoz

 nyirkos kezében,

cserébe elvár szerelmet,

hízelgő szép szót,

mézes-kéjes képpel hódít,

s a vicsorgó mosoly mögött

bujkáló torz pofájú

vaddisznó

agyara villan:

szíven döf...

(kép forrása:Nyitrai Mirian – NyitraiArt – Az erő a táncban van, olaj, vászon, 60×80 cm – Művészterem

..az igaz szó megrémít,

lemeztelenít,

kockáztatsz mindent,

mit eddig elrejtettél,

a csendben megreccsen a hang,

zeng a mély, az ősi szenvedély,

a viharban bátorság s erő éled,

mellyel kimondod, mit nem lehet,

akkor is, ha megvetnek érte,

akkor is, ha a hóhérod

szemébe kell nézned...

jöjj hát tomboló tornádó,

feszíts egekbe keresztet,

lelked már bőrig ázott,

a világot hiába okolod,

mert anyád nem szeretett,

betűket okádsz kínodban,

oly tehetetlenül vergődsz

saját mocskodban,

mondd hát ki: nagyon fáj,

hogy elhagytál!

zokogj, üvölts,

izzó lávát köpj,

légy őrülten dühös,

napokig járd vitustáncod,

s ha majd ájultan esel össze,

jutalmad el nem marad,

megkönnyebbülsz, szabaddá válsz,

s már nem bántod tovább

se magad, se a világot...