...úgy lepi be az eget a fekete felleg,

mint lelkemet a depresszió,

talán fordítva van, ki tudja…

a fent és lent bennem egyszerre van jelen,

nincs már hova menekülni, összerogytam

üres önmagam súlya alatt…

mellkasom csupa seb,

gyógyíthatatlan,

s ez így van jól,

a rideg észak felől egy sötét alak közeleg,

nem tiltakozom már semmi ellen…

a színfalak mögött Wagnert hallgatok,

a nászinduló ritmusára

tétován lépek a szivárványhídra,

s az örök vadászmezőkön

talán az igazi párom vár rám,

s én gyermeki lélekkel futkosva, kacagva

gyűjtöm csokorba

vadvirágok ezernyi színű pompás

kavalkádját...

...kinek a fájdalma fáj bennem olthatatlan?

mint erdei tűzvész, eléget mindent, mi útjába akad,

kinek könnye árad patakokban

arcomon?

árvíz a Tiszán, s a halál nyomomba oson,

mi történt akkor a sötétben?

mi nem történt, mikor történhetett volna?

kié ez a szív, mi üres mint a kongó hordó,

s kinek feje zakatol fejemben,

mint a semmibe száguldó mozdony?

hol voltam, mikor nem voltam?

mit láttam, hol jártam, hol madár sem jár?

ezernyi kérdés naponta,

némán suttogva, folyton susogva

megfojt, abba nem hagyja,

fülemben örökös monológ,

a lenni, vagy nem lenni

küzdelme befagyaszt, élet-halál között lebegni

e sors lett hozományom,

már rég nem lehet menni, vagy nem menni,

itt maradni lehetetlen, elmenni kétségtelen

a legjobb megoldás lenne, de nem lehetséges,

s eszköztelen maradva maradok tiszteletlen:

hát basszátok meg, senki sincs itt, ki segítsen?

Szürke az ég,

esik…

szürke a kedvem,

megint,

szürke a szemem

még mindig,

szürke kabátom

elő kéne venni,

szürke mosolyom

le kellene tenni,

szürke életem

át fogom festeni,

szivárvány színekkel

újra kiszínezni…

---

...szürke macskám

szürke egeret fogott,

szürke ködben

szürke szamarat látok,

szürke függönyöm

mögül kikandikálok,

szürke a házfal,

szomszédom meg károg,

szürke mesém végén

péntek tizenhárom...

Az időfolyosó végén

őrült táncot lejt,

átkot szór minden szava,

kit eltalál lehelete,

patkánnyá válva

tombol tovább

hosszú sorban

sorsára hagyva,

mint ki leprás,

oly magányos,

a végtelen űrben

egyedül száguld a semmibe

fénysebességnél is

sebesebben,

a gondolat elől menekül,

mely üldözi időn és téren át:

- a szeretet nem válogat -

utolér és megsemmisít,

s aztán mi lesz?

e kérdés kergeti őrületbe

hősünk,

mert nem remél választ...

-nem vagyok az anyád!

szólt elutasítón szád,

pedig kezdetben oly nyájas

igazi voltál,

naponta jutalmaztál

szirupos szívekkel,

és én elhittem

a beteljesülhetetlen ígéreteket:

majd te szeretni fogsz

örökké és mindenek felett…

aztán néma csend,

nincs felelet...

nekem mutatod tükröd,

homályos, ovális,

kopottas arany kerete

már rég nem fénylik,

ez a te tükröd, nézz bele te,

talán látsz te is benne valakit…

---

nem, nem vagy az anyám!

sosem voltál,

s elhitetted vélem

---

iszonyúan fáj,

de az még sokkal inkább fáj,

hogy én balga,

én hittem el, mert hinni akartam,

hogy van valaki,

ki anyám helyett anyám,

szeret engem,

csak engem szeret,

s ez most nem csalás

és nem ámítás...

...mámorító magányom,

mint sós perec

ölel körbe,

állatkert az egész világ,

közted s köztem

szétmálló rozsdás rács,

egy futó pillantás,

s kilépve az idő fogságából

egy pillanatra találkozunk,

papírlapot adsz át,

szinte teljesen tiszta...

majd lebbenünk tovább

a végtelenbe, hová

a fény mutat utat...

emlék csak ez maradt,

a levélben ennyi áll:

- au revoir!

...míg azt hiszed: elveszted,

más arccal visszatér,

kit szívedből elengedsz:

benned megbékél...

...hát eljött ez a perc,

búcsúzom, vége,

nincs tovább,

tudtam előre, mégis

a kínok kínja járja át

testemet-lelkemet,

megtörtént, bevégeztetett…

sírtam egy teljes hétig,

aztán üvöltöztem a tenyerembe,

a féreg, ki fába szorult,

nem volt ily nyomorult,

aztán némán léptem mérföldeket

a senkiföldjén,

míg össze nem estem…

szemem a semmibe révedt

s én már nem is léteztem,

s akkor – egy váratlan pillanatban

csoda történt:

szétszakadt a láthatatlan szál,

mi eddig összekötött veled

s elengedtelek ott,

bizony minden rosszat és jót

megláttam benned, eggyé váltunk,

így lettem teljes,

már nem kell többé találkoznunk...

...elismerem, elfogadom,

megértettem,

fejet hajtok,

nem harcolok

veled tovább,

kimondom hát

szelídséggel, józansággal,

- neked igazad van,

s a naplementébe

sétálok tovább...

...felkavart egy emlék,

úgy tört a tudatomba,

mint akkor

éjjel az az ősrégi vonat,

amint a lelkembe gázol,

az a fekete szörny, zakatol,

füstködöt okád rám,

világító szeme közeledik a sötétben,

olyan, mint maga a halál,

s én tehetetlenül vergődöm

kiszolgáltatva kénye-kedvének…

nem! nem! nem!

nem az én vonatom ez már,

leszállok a következő

állomáson,

az Orient Expressz nem visz tovább,

új vonat vár, más irány,

a szuper-suhanó japán

gyorsvonattal megyek inkább…