Szem – nyílj és látva láss,

száj – szólj igazat, szépet,

szív – örülj, szeress csak úgy,

s ne akarj semmit cserébe,

fül - halld meg mások dallamát,

kéz – tedd, mit tenned kell,

simíts, szelídíts, öleld meg a világot,

láb – lépj, s kövess végtelen utadon

egy lábnyomot: a sajátod!

...egy óvatos lépés,

egy puha érintés,

egy tétova mozdulat,

egy monalisa mosoly,

egy valódi érzés,

egy tiszta nézés,

egy elrebbent vágy,

egy képzelt ölelés,

egy titkos sóhaj,

közeledés,

gondoskodás,

egyszerre vagyok

a róka,

a kisherceg

és a megszelídülés...

széles a folyó,

hömpölygő.

keskeny az ösvény,

szédítő.

túlparton sziklák,

napfény és árnyék

játékát

csodálom,

szószikrákkal tele

a levegő.

szikkadt

föld alattam,

zsebemben

utolsó érmémet

érintem,

várom a révészt,

hogy átvigyen…

addig is:

érzem, hogy valami

lélegeztet,

áramlok,

lüktet bennem

az élet

belégzés-kilégzés,

része vagyok

a nagy egésznek,

odaadom magam,

s megkapom a

mindenséget...

… és Ő tudta,

rám nézett,

mikor a mártott

kenyeret nyújtotta,

szemében üzenet:

csókolj meg,

ha eljő az idő,

hiszen

igazság nélkül

nincs megváltás…

pont ott,

pont jókor,

háromszor koppant

az ajtón,

kezed a kilincsen,

nyílik már a zár,

ismeretlen ismerős

a küszöbön,

mogorván néz, áll és vár,

nem – nem!

nem hívatlan vendég ő,

mert valahol, valamikor

már meghívást kapott

tőled!

s most itt van,

akár tetszik, akár nem,

s hogy előtte

az ajtót nyitod,

avagy zárod…..

mielőtt döntesz,

tudd: ez az ember

te vagy...

….

rettegek, remegek,

rám nézel,

szelíden szemembe,

a zöldbe,

egyszer csak

már nem vagyok

ugyanaz,

mint az előbb,

megtörtént,

eltört,

millió apró

üvegszilánk

szerteszét

a padlón,

beletenyerelek,

vérzek,

ez így van jól,

áldozat nélkül

nincs az,

ami van

van

van

….

...ha a szó túl sok,

ha a csend túl kevés

és cselló húrja rezeg

és összeér a tér

és megmozdul a kéz

és csodát varázsol

a tabula rasa-ra,

ez esszencia:

melyet egyetlen pillanat -

egy villanásnyi kép

ihletett...

...ott, hol a sötét éj ér utol,

állj meg, várj, ne mozdulj,

érzed? kúszik a félelem felfelé testeden,

remegsz, sikítanál,

de csak néma hangra tátod a szád,

suttognak az árnyak,

látod, amint feléd lépnek

a rettenethadsereg zombi katonái...

elájulnál, de tudod, nincs

hova menekülni,

a túloldalon ugyanez vár,

aztán azt hiszed, képzelődsz,

mikor pajzánkék angyalok táncolnak

körbe-körbe,

nézz bele, nézz bele,

szól füledbe harsonával kísért

mennyei dallamuk,

s ezer tükröt tartanak eléd,

bátor vagy, hisz bejártad már

ezéleted háromnegyedét,

de amit látsz, az megrémiszt,

a tükrök ezerféle érzést, ezerféle képet mutatnak,

barátaid, szerelmeid, ellenségeid örömét-fájdalmát,

a gyávát, az okoskodót, az erőszakost, az álságost,

kőművest, tanárt, gyilkost, orvost,.....

az embert...

mindannyiunkat,

tebenned...

az igazság magához ölel,

s a sötét éj véget ér...

...ősidők óta hallom:

hívsz, dalod

szívemhez szól,

ősidők óta hívlak,

dalom szívedhez szól,

megtalállak,

megtalálsz,

aztán búcsúzom,

búcsúzol,

járjuk utunk

a spirálon,

egyre magasabbra,

egyre mélyebb szólamok

pendítik meg

lelkünk húrjait,

visszatérünk még,

oda, hol nincs bántás,

fájdalmunk nem teher már,

s múltunk rügyezni kezd

jövőnk kertjében...

pókhálós,

kimondatlan éjsötét szavak

ólom súlya

vállamon,

húz a mélybe

a teher,

feszít,

lemeztelenít

a muszáj…

sarokba szorít

passzív agresszív

mivoltom,

 szabadságra vágyom,

nem marad más út,

ezért vállalom:

magamért szólok

akkor is, ha neked ez fáj…

inkább,

mert a némaság

megöl,

megbénít,

láthatatlanná tesz….

ez csendes kiáltás,

mint lágy visszhang,

suttogom egyre,

ám ereje

évezredek óta

csak nő,

ősanyáim,

nővéreim, lányaim

soha ki nem mondott

szavait mormolom:

nem tűröm tovább,

elég volt!

s az erőszak meghátrál

ennyi dallam

hallatán.