(kép: art: bella aurora ragen mendenhall)

ha újra ott lehetnék:

tízezerszer több bátorság

kéne még,

tízezer szó,

hogy elmondhassam,

mit nem mertem,

tízezer mozdulat,

hogy megtegyem az utat

a fájdalom felé,

hogy nem leszel – nekem - sosem….

tízezer mosoly,

mi nem marad rejtve

arcomon többé...

érzem haragom,

mely mély sebet szánt közénk,

nem lehet elmondani, mozdulni…

a tehetetlenség bosszúra szomjazik...

s marad az időbe bilincselt

távolság...

csak vergődöm e

rabság mocsarában,

forrásvíz kéne még,

a halálfélelem orvossága,

s az a bátorság, mit valaha

félelemtől reszketve

 vesztettem el az árokszélén...

ha újra ott lehetnék:

már mernék lenni …. én ….

tudod:

van olyan tudatállapot,

mikor testedre nézel,

az meggyötörve vonaglik

kínok közt a földön,

megszámlálhatatlan láthatatlan

sebből vérzel,

tudod:

hogy nincs vér,

nincs kín,

s mégis úgy fáj a fájdalom, minta

a tied volna…

maradék ép eszed kapálózik

kapaszkodó után,

tudod, mi jön, mi megy,

lassan, mélyeket lélegzel,

és már semmi sem érdekel…

tudod:

csak mozdulni kell,

üvölt egy hang, hallod belül,

tudod mit kell tenned,

hát mozdulj!

- nem!

a rettegés megbénít,

sejtjeid közé bújik

őseid emléklenyomataként...

lépj, emeld fel fejed, mozduljon

csípőd, lábad, karod,...

csak táncolj, táncolj,

míg az élet el nem választ attól,

mi nem a tied…

táncold át halálod,

én ott leszek,

csak táncolj!

s táncolok veled!

Triptichon

Lélekképek

I.

...és itt az idő

elengedni egy kezet,

melyet sosem fogtam meg,

a kart, mely sosem ölelt,

mégis megtartott a pokol tornácán,

alig szólt a száj,

tanított szavak nélkül,

kihallottam a csendből…

II.

s ami eddig sosem történt meg,

az volt a legtöbb, mit szeme adhatott,

újra bízni hívott engem

és hitt bennem helyettem,

amikor atomjaimra estem szét...

könnyek fátylán át tisztán látott,

ha szenvedtem,

nem, sosem sajnált,

csupán velem volt…

III.

éjjel fekete lepke

szállt a lelkemre,

dalommal gyógyítottam,

s ő átlibbent

a hajnali fénybe,

hamuvá lett,

elégett...

fekete korom

száll a szélben,

énekemmel elkísérem,

bárhová is tart...

...ez most más fekete,

valahogy nem annyira

sűrű homály,

mint hajdanán,

amikor először telepedett

mellkasomra a halál…

fáj…

és mégis szívembe

lopódzik egy félszeg

mosoly,

hiszen már hiszem,

nem örökre szól

a búcsúzás...

Háború dúl, igaz, csak a határon túl,

oly messze az,

ide nem hallatszik a csatazaj,

kard és ágyú,

vagy mit számít ha rakéta (!) …

az idősík más, a halál ugyanaz...

csak az a szörnyű érzés ne lenne bennem,

mi lesz így velünk emberek?

eltemetett szerelmek,

kettétépett gyermekek,

megcsonkított emberi méltóság…

szőke kisfiú könnyes szemmel néz a semmibe:

hol van az apám?

hazajön egyáltalán?

Ha hazajön, ő maradt e,

vagy lett megnyomorított más,

Féllábán, félszemén, félkegyelmén

sajnálkozik a világ,

ám senki sem mondja, hogy elég már,

tegyünk úgy, mintha….

Ne lássuk, ne halljuk, ami fáj….

Sikolyok és tiltakozások helyén

fásult erőtlen lassított mozdulat,

léket hasít dobhártyámon a visszhang,

7000 éve jár körbe a téboly…

nincs menekvés,

előbb-utóbb utolér,

ha senki sem mondja ki végre,

hogy elég!

Mikor elég?

...álmomban együtt utazunk

a semmibe tartó vonaton,

s derekam köré fonod

ölelő karod,

mint réges-régen...

már megcsillan

a napfény ezüst hajamon,

egykor konok tekintetem

szelíden pihen

a válladon...

felébredek, s emlékszem

erre az érzésre,

lelkem a végtelenben

találkozik lelkeddel:

egy pillanatra megérkezem...

...láthatatlan, eltéphetetlen

vágyódással

kötődöm hozzád,

hajnali álmaim

ígérték:

majd szerelem fűz

mézédes csillámló

gyöngysort szívünk közé,

ám reménytelenül

feszül

közöttünk

a jéghideg valóság,

mi hát az igazság?

az utolsó szempár,

mit láttam halálom

előtt: a tiéd,

hóhéromé...

holnap hajnalban

amikor

felkel a nap,

megérkezel,

kopogtatnod sem kell,

nyitom ajtóm,

velem leszel

mostantól

mindennap

mosolyogsz,

azt mondod

szeretsz,

rám nézel majd

csillogó szemekkel,

s ha engem látsz,

nem azt, akire vágysz,

akkor leszek

szeretve igazán

... körbejársz, s én megyek veled,

talán te jössz velem,

ki tudja?!

álruhában lopakodsz mögém,

lettél az árnyékom,

ki bárhová önként követ,

vagy én megyek ezer éve nyomodban,

mintha egy furcsa pár lennénk,

láthatatlan kötélen rángatsz,

el nem engedem,

hisz nem ismerem milyen,

mikor nincs kapaszkodó…

fáradt vagyok, hosszú kanyargós

út vezet a senki földjére,

most megpihenek,

leülök egy padra,

s te megjelensz, szürke mester,

mellettem...

meglátlak téged, leplezetlenül...

- mondd ki a nevét, - hallom belül,

- üdvözöllek Büszkeség!

ő bólint, s eltűnik, mint fehér galamb

a cilinderben... varázslat…

immár egyedül ülök a padon,

a napfény táncot jár arcomon ...

Egy kép, egy hang, egy szó, egy illat, egy arc, egy mozdulat ezer -féle üzenetet hordoz. Számomra vajon miért pont azt az egy emléket kapcsolja be…. Ami lehet, hogy meg sem történt…. Fura egy jószág az egó.

Ma mindenért és mindenkiért hálás vagyok. Jobban, mint máskor. Erre jöttem rá, miután első körben megint majdnem hittem az elmémnek. Egyszer csak megláttam. Magamat. Az ő bőrében. Nevetnem kellett, de nagyon. Az az igazi sírva hahotázom. Aztán párbeszédbe elegyedtem egy feketerigóval. Fütyültünk a világra. Szép az élet.