... szégyellem magam,
mert szégyellem magam,
mert nem tudom,
ő jobban tudja, ezt gondolom,
szégyellem, hogy okos vagyok,
pedig okosabb nem lehetek,
szégyellem magam, szeretnék sírni,
de jó akarok lenni,
ám sosem lehetek elég jó neki,
mert szeplős, ráadásul lány vagyok,
mert öreg, ráncos vagyok,
hájas vagyok meg különc,
mert fehér a bőröm,
s anyajeggyel van tele,
(jé, neki fekete,
látszólag békében van vele,)
szégyellem a nőt és a a férfit is,
aki szégyelli
az erőszakot, a gyalázatot,
hogy nem mondhatom el,
mert hihetetlen, magam sem hiszem el,
szégyellem azt a furaságot,
a megnevezhetetlent, a döbbenetet...
meg azt is, hogy van bennem valami,
amivel nem tudsz mit kezdeni…
szégyellem, hogy elkövettem,
megfeledkeztem arról, milyen,
mikor velem becstelen az ember,
szégyen, amit tettem, bárcsak ne tettem volna…
nem tudtam, mit cselekszem,
(ha ez ugyan felment)
szégyellem magam, mert nem értem,
pedig már rég értenem kéne,
szégyellem a titkot,
ami az enyém, meg a tied,
meg az összes ősöm terhe,
s a bűneiknek börtönőre lettem,
szégyellem, hogy néha
túl szomorú vagyok,
közben azt érzem, hogy nem lehetek,
nehogy rossz legyen neked,
szégyellem, ha boldog vagyok,
s féktelen önfeledt kacajom száll-na
a zsongó ébredező tavaszban,
de ezt sem lehet,
nehogy rossz legyen neked,
hogy nem bírom,
mert gyenge vagyok,
hogy elhiszem a hazug szavakat,
pedig érzem, hogy nem mondasz
igazat...
szégyellem, hogy van nekem,
aztán meg nincs semmim sem,
hogy látom amit te nem,
és hogy nem hiszel nekem,
szégyellek téged magamban,
szégyellem a masnit a hajamban,
elpirulok, ha hozzám szólsz,
vörösödöm, ha máshoz fordulsz,
szégyellem, hogy remegek érted,
szégyellem, hogy reszketve bújok el
előled,
szégyellem, hogy ott voltam,
ahol nem kellett volna,
meg azt is, hogy torkomban
szúr a szálka,
s a nyálka bűzétől öklendezem,
a leköpöttek undora tépi cafatokra
önbecsülésem,
ujjal mutogatok- magamra...
szégyellem a magányom,
meg a vadságom
és azt is, hogy utálom
magamat, néha jobban,
mint mások….
szégyellem, hogy őrjöngő dühömben
átkot szórok rád,
szégyellem, hogy elpusztítanám
azt, ki szégyell engem,
és akit te jobban szeretsz,
szégyellem, hogy azt képzelem,
amit mások képzelni sem mernek,
s a szégyen mocsarába fojtanám
minden szégyenem, mit valaha
éreztem,
szégyen, hogy
szégyellnem kell magam,
mert ezt üzened némán:
- milyen ember vagy te?
s időtlen idők óta szégyellem,
akit elképzelek általad,
hogy ez vagyok én...
most, hogy vállalom,
mennyire szégyellem magam,
most oldódott el bennem
minden szégyenem...
s az Isten szemein át
látva magam, bizony mondom néktek,
nincs már
mit szégyellnem...
