...mélylila éjt hajnal követ,

ébredezem, nyílik szemem,

véget ér a varázslat,

vagy most kezdődik?

gyertyát gyújtok, elmélkedem...

nyugtalan a lángja,

táncol vagy menekül

az éber tekintet elől?

eszembe jut álmom,

visszatérő kísértő,

régen rettegtem,

ma reggelre

megjelent értelme:

a kés nem csak ölni képes,

kenyeret is szel,

ahonnan nem  cseppen vér...

az első napsugár

rámveti aranyát,

szertefoszlik a kép

s anyám megbékél...

novemberi szürke estén

kicsiny házamban

békesség, hasított fa, füst és fahéj

illata andalít...

a kandallóban tűz lobog,

az én tüzem,

bennem is ég,

arcomon érzem finom melegét...

vörös, narancs és sárga színben

pompázik a tér,

táncolnak a lángok,

fényük megcsillan szememben

és én most boldog vagyok...

fekete és fehér bundás

kutyáimat cirógatom,

elmélázok életemen:

ami volt, ami lesz,

már oly lényegtelen,

nincs mit veszítenem,

csupán az illúzióim...

Napapám ragyogj rám,

Földanyám ölelj át,

Szellő játssz a hajammal,

Forrás vize mosd tisztára arcomat,

Tűz lángja melengesd a szívem,

Holdnagymama ringasd el a testem.

...és a csap csak csepeg egyre,

egyik csepp a másik után cseppen,

monoton ritmust dobol unottan agyamban

megállíthatatlanul

és ellentmondást nem tűrve...

eltelt (ismét) egy év

nélküled,

egy örökkévalóság,

eltelt egy év,

lélekölő hiányod

gyógyította

egy fehér sárkány,

lassan enyhül a szorítás,

kezem és szívem elenged

téged,

kalandos út vár rám,

egyedül indulok tovább,

és mindig emlékezem rád,

ami volt, ami lesz ezután,

hálámból fakadó

szívvirág,

mit általad adok

tovább....

...ha a szellő nem elég,

tornádó légy,

tombolj!

pusztíts hazug szót...

égni kell?

gyújts tüzet,

lángolj, világíts!

sötétségben ragyogjon fényed…

s ha igaztalan vád ér,

hömpölygő folyó legyél!

áradj zord tájakon,

lassú vized partot mosson,

 s ha a tengerhez érsz, megbékélsz...

találkozik föld a földdel,

véred a tét, harcolj érte,

rendíthetetlen légy!

csak higgy erődben, szívem...

      (Az erdő érintése, Kelemen Ágnes Art)

Van, ami piros

a tánc, a föld és örvény, izzó tűz,

hozzá szenvedély fűz…

van, ami narancs,

titokzatos, vágy és szépség,

férfi,- vagy nő? mindegy,

éppen úgy jó, akinek született…

van, ami sárga,

szelíd erő...

gyermekláncfű, amíg ifjú,

aztán lebben a szélben,

pitypang lett, eljárt felette az idő…

van, ami zöld és hullámzó,

végtelen mély, mint a tenger,

a hegyoldal magas füvet ringat a szélben…

van, ami kék,

áthatóan tiszta,

emlékszem a hangra,

hív a titokzatos túlpartra…

van, ami varázslila,

akkor látod, ha a köd mögé nézel,

már nem számít, mit gondolsz,

csak amit megérzel…

van, ami fehér,

a szűzhó, egy papírlap, friss kenyér,

egy vasalatlan ing, egy jóízű nevetés,

megcsillan a napfény,

légy készen, üzen a láthatatlan,

s előtte leborulsz…

van, ami fekete,

minden benne van,

ami kint és bent,

és lent és fent,

zuhanás, érkezés, búcsúzás,

...létezés…

megfáradtam…

oly sok percet, órát,

napot harcoltam,

mintha a hiábavalóság

mohósága űzne

céltalan játékot velem,

már idejét sem tudom,

mikor és hogyan kezdődött

ámokfutásom…

keresem a szavakat,

elvesztek útközben

és már nincs erőm,

hogy megkeressem…

kesergek a világ sorsán,

látom, ami reánk vár…

mit tehetnék?

kérdem minden pillanatban,

s nem jön válasz,

az isten kétségek közt hagy…

megfáradtam, most

megpihenek...

Péntek...

aznap volt Jézus halála,

(alkonyodott, s a nap aranysugarát

csak képzeltem a vastag hamuszürke felhők mögött,)

talán már levették a keresztről

meggyötört testét, meghalt, mert így döntött,

értem, s érted…

állítólag megváltott -

bár én ezt sosem kértem...

aztán több mint 2000 évvel később

szürke kanapémon összekuporodva

hozzám írt búcsúverseden

könnyeztem,

(nem kerestem, csak úgy véletlenül került elém,

amint a telefonomat matattam unottan,

régi fényképek közt tallóztam céltalan,

persze ezt hittem...)

szívem alig bírta el az emlékek rohamát…

de ez nem az az olthatatlan fájdalom,

mit akkor éreztem, mikor

először olvastam e sorokat…

nem, ez már más fájdalom,

az, mikor a szív túlcsordul a hálától,

hogy megismerhettelek,

(véletlenül, avagy persze nincsenek véletlenek,

ezt biztosan tudom azóta,

megismerkedésünk körülményeit alaposan megvizsgálva

megcáfolhatatlan bizonyítékom van,

még Einstein is csettintene rá,

Síva pedig örömtáncot jár minden kedden és szerdán)

szerettelek, s szerettél,

olyan nagyon és forrón,

és ezt senki sem veheti el,

míg világ a világ…

életeken át gyógyítottuk egymást,

s a kapcsolat tart, bármerre is sodor sorsunk,

tudtam, találkozunk még...

másnap messze jártam,

(anyámat látogattam meg,

szó ne érje a ház elejét, hiszen ünnep van, ilyenkor illik,

meg még talán reménykedem, hogy visszajön hozzám,

és szeretni fog, engem, csakis engem:

„Földiekkel játszó

égi tünemény,

Istenségnek látszó

csalfa, vak remény!”)

ismét azon a vidéken,

hol egykor mi ketten sétáltunk,

az utca hamuszürkén fonta körém láthatatlan karját,

a zord főtéren át fakó arcú emberek siettek,

a templom tornya sötéten magasodott előttem,

az autóm ablakából elmerengve bámészkodtam,

az eső meg csak esett egyfolytában,

az ellentmondás fikarcnyi lehetőségével sem kecsegtetve,

lassítanom kellett a zebránál,

s téged hirtelen megláttalak,

mint egy jelenés, olyan voltál,

ahogy előttem átsétáltál feketén, mint a halál...

nem vettél észre…

(Istenem, hát hogy lehet,

pont azt az 5 másodpercet kaptam itt ajándékba,

amit elvett egy eladó a boltban

az értetlenségével azelőtt 5 perccel)

tovább hajtottam, de a döbbenet erősebb volt,

mit eddig valaha átéltem,

alig kaptam levegőt... hát tudtam, éreztem, látlak ma,

benne volt a téridőben...

  a szeretet sosem hal meg,

Jézus harmadnapon feltámad!

holnap van az a nap... 

 reménykedem...

...körömszakadtáig kapaszkodom

álarcaim után,

az utolsó leheletemig küzdök,

ki ne derüljön rólam az igazság...

- tudod, mi az igazság?

- hogy olyan esendő, sebezhető,

emberi ember vagyok....