Keresztre feszítheted bántód,

ne reménykedj, nem lesz jobb,

egy hajnalon verejtékben úszva látod,

hogy volt ő már áldozatod,

mennyi megfakult emlék,

elsárgult kép szerte szét

a rongyos szőnyegen,

múltad ezer árnya játszadozik félősdit veled,

egyetlen megmásíthatatlan lendülettel

tennéd meg nem történtté, ami megtörtént,

féllábbal őseid sírjában sántikálsz,

fájdalmad mit számít, senki sem lát!

 harcolsz, hősködsz, ugyan győzhetsz-e?

kell-e véres háború az igazadért? 

zsebedben örökölt zsebóra, nézd,

arany! Ám ez is csak körbe-körbe jár.

megremeg a mutatója, majd megáll,

itt okosnak lenni hiú ábránd,

a poros fényben könnyed sugallat száll,

megtelepszik válladon puhán,

az üzenet otthonra talál,

íme a lényeg:

minél mélyebb, annál magasabb,

 s így szíved egyre szélesebb.

a végzet már közel...

és mégis mit hiszel?

mert amit, az nem számít,

a Teremtő nem szeret s nem gyűlöl,

lásd ezt, ha mered,

s ha fáj, az az igazság,

a tükör néha torzít,

és néma, mint a hal,

hallod, amit a kísértés üzen?

szólít, hív, csalogat,

dübörgő hegyipatak sodrása

vinne magával egy másik világba,

de te csak maradj mozdulatlan,

figyeld, ahogy az ősi erő utat keres

pengeéles sziklák között,

vörös véred csordul,

az éjsötét fájdalom beszivárog sejtjeidbe,

elhitted, reménykedtél, feloldozásra vártál,

pedig sosem lesz vége...

hacsak.....

hacsak.....

úgy nem döntesz,

hogy élsz,

végre igazán élsz.

zárt ajtó előtt-mögött
se be-se ki
mozdulatlanság
várakozás
nincs semmi
aztán dübörögni kezd
a föld
megremeg az ég
tüzet okádó
arany sárkány
lehelete átéget
a holtponton
az első lendület
utat nyit az életbe
az ajtó kitárul
kint is-bent is
lélegzés
hála
a harc véget ért

Vulkán vagyok,

orkán vagyok,

pusztító árvíz,

romboló földrengés,

mind egyszerre

vagyok,

s közben képzeletbeli

szürke cicám simogatom

a csupazöld domboldalon,

az öreg tölgy

  árnyékában hűsölök,

szürke cicám elégedetten

dorombol.

A szív nem felejt

sajog, szorong

ismerős régről

levegőt sem kapok

sírok - nevetek

egyszerre,

amit átélek:

tilos!

 azt hiszem fájdalom

ó dehogy!

lakat alatt

őrzött gyermeki öröm

szabadulna,

nálam a kulcs

 kiengedem,

bár félek

iruló-piruló lánykán

  bájos a szeplő

csetlő-botló lábán

kopott lakk kiscipő

önfeledt táncában

ring a csípője

lobog a haja

tekintete fénylő

félszeg mosolya

ölelésre csábító

háta mögött

susogást hall

vénboszorka hangja:

ó te szégyentelen,

hogy nem süllyedsz el!

évek teltek, ő

föld alól kukucskált

az emlékeiben életre kelt

tágas buja kertre

s a lányka nővé lett

a boszorkánynak szólt: csitt

elindult képzeletbeli kertjébe

érett cseresznyétől

kipirult ajakkal

csillogó szemekkel

kitárt karokkal

kiált a világba

nézzetek rám:

itt vagyok

ó én szégyen-telen!

elfogyott minden érv

már nem tudlak bántani

a tornádó visszafele forog

odatér, ahonnan jött

villámok cikáznak

Zeusz szeméből

rámosolyog egy őz

s ő megszelídül

tajtékos hegyi folyó

belecsitul az óceánba

a háborgó föld is megnyugszik

Földanya kebelén, alszik

megpihen a vadság

az ösztönök ura színrelép

meghalt a király,

éljen a király

eljött az idő

tépd szét

magad darabokra

ezer részed

hever a földön

alkosd lényed

meg újra

nagy az ára

a valódinak

ami csillog

azt kell

feláldoznod

reggel belenéztem a szakadékba

és az visszanézett rám,

délután találkoztam a Természettel,

és az tárt karokkal várt,

egy napon pokolban is égtem,

szárnyaltam az égen,

tóparton is jártam, vízzé váltam,

beszélgettem vadkacsával,

hajladoztam szélben a náddal,

ősfüvön léptem, smaragdzöld volt,

a tó szellemétől ajándékot kaptam,

amit áhítattal hazahoztam:

az éremnek két oldala van

és még jobb, ha három.

                                                                                           Művész: Bernard Buffet

Még a villamos sem jár, a Hold az úrnő az égen,

a ködszürke nagyváros közepén

kopottas barna kabátban álldogál egy alak

a sarki fűszeres előtt, egyforma gombokra

nem maradt pénze, mind más színű,

bal kezében kalitka, benne madara,

csuklója villan a rövid kabátujj alól, jobbal

gallérját fázósan nyakába húzza,

sálja lengedez a szélben, semmit sem melegít

pőre bőrén. S lila cipője oly poros,

mint ki évezreden át gyalogolt.

Valaha nadrágja pepita volt,

de most folt hátán folt.

Orra piros a novemberi hidegtől,

mintha igazi krumpliorr lenne rajta.

Rőt haja drót, égnek mered,

kalapja nincs ma rajta, otthon felejtette,

üres tekintetét a kirakatra mereszti,

érzések nélkül bámulja az élet fűszereit.

A hajnali derengésben lassan bontakozik

ki emberi lénye, megtört szíve alig-alig

dobban szakadozott kölcsöninge alatt,

kismadara szárnya megrebben,

csak ő hallja e csendes életjelet.

Távolból vaskerekek fakósárga kattogása hallik,

a bohóc tétován lép ki egy hirdetőoszlop

árnyékából, mintha titokzatos mosoly lenne arcán,

az ideiglenes megállóba érkezik az első villamos,

ő felszáll és az átviszi a holnaputánba.