Amikor homlokod a földet érinti,

akaratos térded meghajlik,

s egy pillanatra szívedben átérzed

a világ valóságát: árad

milliók üzenete,

nők véres kiszolgáltatottsága,

férfiak erőszakba fulladó vágyakozása

az ősi egyetértés, a teljesség után,

ma megteheted a lehetetlent,

oly egyszerű, csak nyújtsd kezed felé,

ha nő vagy, azért,

ha férfi vagy, azért!

 Bözsi néni szereti a kaktuszokat,

lefotózza, ha virágzik

és mutogatja fűnek-fának,

pedig nem is az ő

érdeme, ha nyílik a kaktusz virága,

régen én is kaktuszokat tartottam,

nagyra nőttek a napos tornácon,

tápláltam, gondoztam őket,

nekem mégsem virágoztak,

viszont a tüskék össze-vissza

szurkáltak, fáj még mindig a helye,

ma már nincsenek kaktuszaim,

egyetlen egy sem,

a jázmin illatozó virága

sokkal jobban tetszik.

parázs izzik számban,

fellobban, s a lángok

emésztő tüze égeti hamuvá

a nyelvemen maradt

kimondatlan szavakat,

a fekete füstben

mennyi kín, fájdalom!

-hát mondd el, mi fáj!

mennyi vacogó félelem!

-bátorság! csak mondd el!

mennyi fojtogató harag,

-mondd el, ezt szabad!

mennyi néma vágy!

-elfogadlak, mondd el!

ettől leszel valódi ember...

és amikor örülsz,

örülj egészen

és mondd el!

Gyönyörködöm az utca forgatagában,

az ezer -féle mozdulatban, hangban,

mely rendületlen halad a rend felé,

a kirakatból huncutul rámkacsintó

meggypiros átmeneti kabátban,

a bicegő postásban, kék szemében,

és a Felkelő nap házában.

Gyönyörködöm minden egyes esőcseppben,

a pocsolyában megcsillanó napsugárban,

minden félszeg kamaszmosolyban,

méltóságteljes épületek homlokzatában,

meg a híd felett reppenő sirályban,

a közeli rét őszköszöntő zöldjében,

az elhervadt virágokban, leveleit sirató fákban,

a padlásfeljáróban, mamám foltos kötényében,

a gőzölgő fahéjas szilvásgombócban,

a fodros szoknyás szeplős kislányban,

Gyönyörködöm a világban, benned,

és magamban, akit megláttam általad.

lélegzem, létezem…..

jóváhagyásod sem kell már,

saját jogomon

szólok, s dalolok,

lám az érkezés meglibbenti

sejtelmes fátylát

múltnak s jövőnek,

összefolynak az emlékek,

táncot járok a Holddal

fütyürészek a Nappal,

kacagok csillagokkal

együtt sírok a szomorúsággal….

elfelejtlek, s emlékezem,

szárnyra kél minden valaha

elsóhajtott sóhaj,

új évad következik:

függöny fel!

színpadra lép a főgonosz,

torz alakja fölém tornyosul,

- ne félj tőlem, nem bántalak!

így szól,

- te engem nem tudsz bántani,

felelem nevetve,

- már nem, hisz ismerlek jól!

lélegzem, létezem…..

Viszlát megint....

vajon az utolsó szalmaszálat is

engeded a távolba tűnni

azzal a lehetőséggel, hogy talán

sosem látod többé, amibe belehalsz,

viszont a fájdalom is vele megy....

választhatsz: egy nagy halál:

ajándékba újjászületés?

avagy sok kicsi?

és idők végezetéig

 céltalan lézengés

a senkiföldjén....

Viszlát? 

- különös lény vagy te ember,

(szólt egy hang hajnalban,)

csodás világod földig rombolod,

mint sértődött gyermek a homokvárat,

igazad kergeted, s kezed a semmibe markol,

hová lett a bölcsességed, volt egyáltalán?

istent játszol alant, ripacskodsz,

s ha eltéveszted a szent szavakat, hibáztatsz….

nem tudod, mennyi az elég,

még kell még, még!

ugyanazt a történetet meséled újra és újra,

s nem veszed észre, mikor már

a történeted mesél el téged…

különös lény vagy te ember!

csodás műveket alkotsz,

isten szíve is beleremeg

ha zenéd hallja, Bach, Vivaldi, Queen, és a többi...

könnye hullik meghatottságában, ha festményeid,

szobraid, monumentális épületeid látja, amint

az örökkévalóság mezsgyéjén teszed tiszteleted….

különös lény vagy te ember!

hogy mekkora ajándékot kaptál,

fel sem fogod, van levegőd, Otthonod,

ablakodban virágok, a Nap, a Hold,

a kék ég, bárányfelhő,

zöld mező, s az erdő, a csicsergő madarak,

az állatok hatalmas családja,

hű társad, barátaid, ételed,

  a szivárvány minden színe….

s ha már nem lesz, majd akkor örömködnél

 és bontogatnád a díszcsomagolást....

különös lény vagy te ember!

(szólt a hang, kérdeztem,- ki vagy?

- a lelkiismereted és maradok! )

A közelben vagy, hallom,

ott ülsz rég kiszáradt faágon,

egyre károgsz,

abba nem hagyod

már időtlen idők óta,

-elég volt Rebi – szólok

-hess madár!

Ám szólamod csak mondod,

kár, kár kár!

-Elég! Elég! Elég!

hallgass már!

-Kár, kár kár!

Távolba révedek,

messze a hegyen túl,

dallamok szállnak fel torkomból,

szívemből zengenek, betöltik a mezőt,

már nem hallom, hogy

kár, kár kár!

csak a saját énekem.

épphogy felkelt a nap,

vele én és sétálni mentem,

szembe jött az élet,

tragikomédia az egész,

ott állt előttem egy 100 kilós álhatalom,

meg a békesség nagykövete.

- engedelmeskedj! -nem hallod!?

üvöltött, szeme szikrázott,

a másik csak nézett szelídül,

az erőszak sziszegett:

-süket vagy? ül! ül! ül!

a másik csak nézett szelídül,

rángatta az álságos

nyakánál fogva,

amaz nem mozdult,

csak nézett szelídül,

nagy kutya-kicsi ember.

melléjük értem, képzeletben

megsimogattam a bozontos

békés tekintetű kutyafejet,

ő leült és nézett szelídül.

- nekem már mindegy,

veszteni valóm semmi,

 egyik körből a másikba menni

sohasem késő,

sóhajtotta az ördög,

majd a Nap felé kacsintott,

egy elegáns mozdulattal

hátraarcból hátraarcot vágott,

pipacsos búzamezőkre vitte patája,

táncra perdült, addig ropta,

míg hírét nem vette

 jónéhány boldog ördög,

hogy buli van a Földön,

s együtt táncoltak az élet mezején,

 kacagva énekelték:

nincs más lehetőség,

mint kibékülni a lehetségessel,

mert a lehetetlenből már épp elég!